Az utolsó dobbanások, az utolsó érintések, mosolyok, szavak. Egyszer mindennek vége, egy nap mindenki távozik és egy jobb helyre kerül, de hogy mikor és hogyan történik meg, azt nem tudhatjuk. Nem láthatjuk előre, talán ha időlordok lennénk, mint a Doki... Talán akkor látnánk, de addig, míg nem leszünk olyanok, mint Ő, addig nem tudhatjuk.
Az emberek ki-be járkálnak az életünkbe. Van, aki csak átutazóban van velünk, de van, aki örökké mellettünk marad. Egy gyerekkori barátság olyan dolog, amit a legnehezebb széttépni, amit a legnehezebb kitörölni, amit lehet, hogy nem is lehet.
Van, hogy szomorúak vagyunk, van, hogy majd szétrobbanunk a feszültségtől, de mégis vannak napok, amikor minden gondot felfelejtve mosolygunk a legjobb barátunkkal és a szerelmünkkel. Azzal a két emberrel, akiket a világon a legjobban szeretünk. És nincs is szebb dolog annál az érzésnél, hogy tudod, velük éled le az életed hátralévő részét. Van, hogy legszívesebben felakasztanád magad annyira pipa vagy rájuk, vagy csak az egyikre, de akkor is szereted őket, ők jelentik számodra a világot, a boldogságot, és ezt semmi és senki sem tudja tönkretenni... De amikor eljön a nap... A nap, amikor vagy ők vesztenek el téged, vagy te őket... Az a nap az életed legrosszabb napja. Erősen beivódik a fejedbe, nem hagy esténként aludni, nem hagy gondolkodni, egyszerűen nem tudod kiverni a fejedből. Hogy is tudnád? Hisz nem mindegy. Fáj, mint még soha semmi más. Esténként sírsz, legszívesebben vele mennél a föld alá, hogy vele lehess, vagy visszahoznád az élők közé.
Amy Pond pontosan tudja, hogy ez milyen érzés. A Doktor volt a legjobb barátja, és egy idióta dolog miatt halt meg, egy olyan dolog miatt, amit meg tudod volna akadályozni, de nem tette. Annyi mindent átélt a Doktorral, a legjobb barátjával és egy pillanat alatt lett egyenlő a levegővel a barátja. Egyedül maradt Rory-val. Nincs olyan nap, hogy ne gondolna arra, hogyha valamit tesz, ha megpróbál tenni valamit, akkor nem így történik, nem veszíti el azt, akit a világnál is jobban szeret Rory-val együtt.
Amy a teraszon ülve dúdol egy régi, de gyönyörű dalt, miközben az asztalon lévő pudingot és halrudácskákat bámulta. A Doki pontosan ezt ette, mikor találkoztak. Vaníliapudingot és halrudacskát. Amy gyomra sosem bírta ezt a kombinációt de már egy hete csak ezt ette. Ha így folytatja még a végén elhízik.
Szerette a régi képeket nézegetni, azokon mosolyogni vagy sírni. Ma este is pontosan ezt tette. Bámulta a csillagokat, hátha lepottyan az égből a Tardis és kilép belőle a Doki kantáros gatyában egy kis pudingos halrudacskát falatozni. Remélte, hogy ez egyszer megtörténik, de csak egy fölöslegesen dédelgetett álom volt csupán. Egy álom, mely sosem válhat valóra.
Rory, mint majdnem minden este, most is úgy tett, mintha a tv-t bámulná, pedig nem. Amyt nézte. Tudja, hogy mennyire rosszul viseli barátja elvesztését. Neki is fájt nagyon, de Amy szívében sokkal nagyobb űr tátongott, mint azt bárki is gondolná. Rossz volt nézni, hogy szerelmes mennyire szenved. Szerette átölelni, és tudatni, vele, hogy ő itt van neki, de ez nem mindig segített, ha pedig mégis, csak pár órára sikerült a lánynak elfelejteni azt, hogy mennyire is fáj neki a történtek.
Hatalmas levegőt véve, majd azt kifújva Rory Pond felállt a kanapéról és komótosan elindult a terasz üvegajtaja felé. Két kezét zsebéve csúsztatta. Az üvegajtóhoz érve nekidőlt a falnak és úgy nézte Amy-t.
-Nagyon hiányzik...
-Tudom. Nagyon jól tudom.
Amy nagyot sóhajtott majd még jobban betakarta magát a rózsaszín virágos pokróccal. Rory zsebéből kivette kezeit majd a lány mögé lépett és határozottan átölelte. Amy kézfejét Rory alkarjára helyezte és a fiú mellkasába fúrta fejét.
Egy hullócsillag bukkant fel az égen, mire Rory odamutatott és így szólt:
-Az ott a Doki! Ha látsz egy hullócsillagot, tudd, hogy az ő és éppen azt nézi, hogyan boldogulunk az életben. Ne feledd el, örökké itt lesz velünk...
