널 생각해 /Woohyun/

A hó apró pelyhekben hullott, ezzel mindent ellepve. Gyönyörű látványt nyújtott a főváros egy ilyen estén. A Hold még a szokásosnál is világosabban fénylett az égen a csillagokkal együtt. Az égbolt tökéletesen tiszta volt, szinte mindent lehetett látni. A város utcái karácsonyi díszekkel volt kirakva, minden kirakatban, kávézóban, étteremben volt egy apró, vagy épp nagyobb karácsonyfa, amire vagy a vendégek rakhatták fel a díszeket, vagy az ott dolgozó emberek díszítették őket. Mindenhol boldog családok nézegették, hogy milyen kis aprósággal lephetnék meg egymást karácsonykor. Szerelmes párok sétáltak egymás kezét fogva és egymást melegítve. Barátnők nevetgéltek egy-egy boltból kilépve kezükben rengeteg szatyorra amiben biztosan ott rejtőzött a másik ajándéka. Ahogy végignéztem az emberektől nyüzsgő város utcáin elmosolyodtam és csak arra tudtam gondolni, hogy pár nap múlva minden család meghitten ül a karácsonyfa körül és élvezik egymás társaságát. A szüleimre gondoltam. Arra, hogy milyen jó lesz majd anyu főztjét enni, apu híres forrócsokiját kortyolgatni az ablakpárkányban ülve miközben húgom által válogatott zenéket hallgatja az egész család. Vártam, hogy végre lássam nagyit és hallgassam a történeteit. Aztán Woohyun-ra gondoltam, hogy Ő is haza fog utazni a szüleihez és bár távol leszünk egymástól az év legszebb ünnepénű, de érezni fogjuk egymás mérhetetlen szerelmét a másik fél iránt. 

Behunytam szemeimet és fejemet felemelve élveztem, ahogy a hópelyhek kipirult arcommal érintkezve elolvadnak. Végül kinyitottam pilláimat és újra elindultam célom felé, ami jelen esetben a lakásom volt, ahol Woohyun-nal tengettem minden napjaimat - már amikor Ő nem volt a dorm-ban, vagy épp más országban, városban. Boldogan lépkedtem a hóban és néztem, ahogy a fehér lepel csizmám orrán pihen. Az ismerős házak, üzletek mellett elhaladva egy parkon vágtam át. A tó be volt fagyva és a telihold fényében tündöklő jégtakaró közepén egyetlen egy pár korcsolyázott csak. Leültem a legközelebbi padra és csak figyeltem Őket, ahogy egy emberként mozognak, ahogy nevetnek. Lopva egymásra pillantanak minden egyes mozdulatnál és néha-néha elcsattan egy apró csók vagy puszi. Elmém újra megtelt barátommal és első találkozásunkra emlékeztem vissza. 

Egyedül sétáltam az utcán kezemben szorongatva frissen szerzett forró kávémat. Két kezemben szorongattam ügyelve arra, hogy a kesztyűbe bújtatott, apró kezemből ki ne csússzon a papírpohár. Óvatosan csoszogtam a járdán, hisz a kemény jég teljesen beborította azt ezzel iszonyatosan csúszóssá téve a betont. Miután kávémat megittam és megigazítottam fejemen lévő rózsaszín sapkámat, gyorsabbra vettem a tempót. Nem figyeltem rendesen így megcsúsztam és egyenesen Woohyun karjaiba zuhantam. Riadtan nézett szemeimbe én pedig úgy kapaszkodtam mindkét vállába, mintha védelmező kezei lennének az egyetlen hely, mely biztonságot nyújt számomra. Csak pislogtunk egymásra végül Ő megmozdult és felemelve engem hajolt közelebb hozzám.

- Jól vagy? - olyan közel volt hozzám, hogy lehelete szinte felmelegítette arcomat. Hangja egyből szívemig hatolt és ha eddig nem szerettem bele, akkor most biztosan. 

- I-igen... - szívem nagyokat dobbant és ezt az egy szót is nehézkesen tudtam kinyögni.

- Biztos? Olyan sápadnak tűnsz! - miközben közelebb hajolt hozzám megvizsgálta arcomat én pedig csak tekintetét tudtam követni. Végül elengedte derekam és kiegyenesedett. Szorosan mellettem lépkedett zsebre tett kézzel míg én paradicsom piros fejjel kapkodtam ide-oda a tekintetem. Mikor oldalra fordítottam tekintetem egy hatalmas nagy tavat, amin rengeteg ember nevetgélve jégkorcsolyázott. Woohyun is észrevette ezért felém fordulva kezdte el pásztázni hol arcomat, hol pedig a jeget. 

- Menjünk. - jelentette ki és magával húzott a nevetgélő tömegbe, hogy együtt korcsolyázzunk...

Felálltam a padról és kabátomra csúsztattam kezem. Mosolyogva hagytam magam mögött a parkot és lépkedtem Seoul legforgalmasabb utcáján. Édes illatok lepték el a környéket. Péksütemények, forró italok. Mindig is imádtam ilyenkor a fővárost. Ilyenkor sosem a gyárak szennyezett levegőjét szívtuk, nem az eső lepte el az utcát, hanem a hó, nem a kocsiktól és az emberek szitkozódásától volt zajos az utca, hanem a kacagástól. Karácsony alkalmával a város levetette utálatos külsejét és megmutatta szívét, mely tele volt szeretettel és boldogsággal. A havat lerugdostam csizmámról és úgy léptem be Woohyun kedvenc kávézójába. A pultnál megálltam és vártam, hogy a jól ismert, barátnőmnek mondható lány elém lépjen.
- Dongsaeng, a szokásos? - szegezte nekem a kérdést miközben nagy szemeivel rám pillantott. Gyönyörű lány volt hosszú, bordóra festett hajjal és fekete szemekkel. Szemüveges volt, de mindig kontaktlencsét tett be így szeme kissé zöldre színeződött. Bólintottam, mire eltűnt, hogy munkatársának leadja a cetlit, amire a rendelés volt kicsit csúnyán odafirkálva. Beszélgetni kezdtünk és mint mindig, most is Woohyun és HaeRin barátja volt a téma. Szerettük kibeszélni a fiúk furcsa, aranyos vagy éppen idétlen szokásait. Kezemben a két, frissen zsákmányolt fahéjas cappuccino-val siettem át a zebrán, hogy az ismerős apró üzletek mellett elhaladva a hatalmas emeletes házhoz érjek. Bepötyögtem a kapukódot és amint meghallottam a kattogás már ki is tártam a kemény, két üveges fehér ajtót. A lift belsejébe lépve megnyomtam az egyik nagy gombot, aminek a közepén egy nagy, szépen vésett ötös díszelgett. A liftben előkotortam zsebemből a lakáskulcsot majd a kezemben szorongatott cappucino-kat ellenőriztem le, hogy mennyire hűltek ki. Boldogan konstatáltam, hogy még tökéletesen melegek. Kilépve a szűk felvonóból sétáltam a folyosó végébe, ahol aztán egy nagy, fehér ajtó előtt megálltam. A névtáblán Woohyun neve és az enyém állt. A kulcsot a zárba csúsztattam majd elfordítottam. Beléptem rajta és csizmámat egyből ledobtam magamról. Mamuszomba rejtettem lábam és a cappucino-kat leraktam az apró szekrényre. Levettem magamról havas ruhadarabjaimat majd becsoszogtam a nappaliba az italokkal. Woohyun pont akkor lépett ki a szobából. Egy apró csók kíséretében kivette a kezemből az egyik fahéjas cappucino-t majd leült a tv elé. Szorosan Woohyun-hoz bújva kortyolgattam kellemesen meleg italomat. Hallgattam szívverését mely gyors, mégis nyugodt volt. Hallgattam egyenletes levegővételét és csak feküdtem karjaiban.

Az ablakpárkányon ülve szorongattam forrócsokimat miközben néztem, ahogy a hó apró pelyhekben hullik az égből. Este volt már, eléggé késő. Anyu a tányérokat mosogatta míg apu a kandalló előtt ült és arról beszélt a húgomnak, hogy majd ha férjhez megyek és gyerekem lesz, ugyan úgy fog az unokájának mesélni, ahogy azt az Ő nagypapája tette. Csak néha-néha hallottam meg pár szót a beszélgetésükből, hisz gondolataim teljesen lefoglalták figyelmem. Hiányzott Woohyun és bármennyire is fel akartam hívni, tudtam, hogy nem lehet. Nem lehet, hisz karácsony van és Ő is a családjával tölti az idejét, ami annyit jelent, hogy lefekvésig biztosan nem nézi meg a telefonját. Nagyot sóhajtva szálltam le a párkányról. Pokrócomat felkapva indultam meg a konyhába ahol aztán bögrémet megtöltöttem egy újabb adag forrócsokival. Anyu arcára adtam egy apró puszit majd végleg elhagytam a konyhát és felbattyogtam szobámba. Az ablak nyitva volt és mivel iszonyatos hideg volt odakinn így a szoba is kezdett nagyon kihűlni. Becsuktam az ablakot, a fűtést feltekertem majd teljesen betakarózva ültem le az ágyamra. Lábaimat felhúztam és közben belekortyoltam a forró italba. A falra aggasztott képeket kezdtem el bámulni. Egy-egy kép rólam és Woohyun-ról, pár családi kép, és egy rakat olyan fotó, amin a barátnőimmel vagyok. Szinte az egész életem a szobám négy falán lógott. Mindig boldogan emlékeztem vissza az emlékekre, ahogy szememmel végigpásztáztam a falon, de most Woohyun arcán kívül mást nem tudtam nézni. Percekig néztem egyetlen képet, amikor szívem gyorsan kezdett el verni, gyomrom összeszorult és éreztem, hogy muszáj kimennem a hóesésbe. Pokrócommal betakarózva rohantam le a lépcsőn majd a nagy előteret pár lépéssel átszáguldozva felhúztam csizmámat és kirohantam a lakásból magam mögött hagyva szüleim és húgom csodálkozó arcát. Egészen a kapuig rohantam. Majd kiugrottam a bőrömből, amikor megláttam Woohyun-t sálban és kabátban lihegni. Csillogó tekintettel néztük egymást egy percig majd nyakába ugrottam. Egymást szorítottuk, mintha nem lenne holnap, mintha ez lenne az utolsó nap. Végül egy csókot leheltem ajkaira és boldogan simultam újra forró testéhez.

My dream /Dongwoo/

Már hat évesen az esküvőmről álmodtam, hogy milyen lesz majd, hogy milyen érzés lesz az oltárhoz sétálni, milyen kimondani több ember előtt a boldogító igent. Minden évben újra és újra terveztem az esküvőm és vártam az én lovagomat. Tizenhét éves koromig teljesen álomvilágban éltem és mindent a mesékre építettem. Sokan mondták, hogy fel kéne nőnöm, de egyszerűen nem ment. Túl boldog és naiv voltam. Jobban átgondolva, ez nem változott. A tizennyolcadik születésnapomon belém hasított a felismerés, hogy bizony semmi sem tökéletes. Bár a gondolkodásom megváltozott, mégis ugyan az az álmodozó kislány vagyok, mint régen. Nagyot sóhajtva hajtottam fejemet mellettem lévő barátnőm vállára, mire Ő elmosolyodott és belecsípett karomba.

- Hé kislány, nem kéne aludni! A gyagyaságaid helyett inkább repülj be a másik szobába, vedd fel a menyasszonyi ruhád és kezdjünk el készülődni! A végén Dongwoo azt hiszi, hogy nem mész hozzá feleségül! Pedig milyen helyes fiú és... 

- Hey, stop! Unnie, nem érdeklenek a perverz gondolataid! - pattantam fel, majd kitárva az ajtót beléptem rajta. Csodálatos menyasszonyi ruhám a ruhatartón lógott, cipőm az asztalon egy dobozban pihent. Sóhajtva léptem a ruhatartóhoz és akasztottam le róla gyönyörű, fehér ruhámat. Az ágyra letéve kezdtem kigombolni ingemet, amit egy laza mozdulattal a párnákra dobtam. Gatyámat ugyan oda száműztem miközben tornacipőmből is kiléptem. A fűzőt és fehér átlátszó harisnyámat felvettem és óvatosan kiléptem a szobámból. Barátnőm elmosolyodott és hátam mögé lepett, hogy szorosan megkösse fűzőmet. Amint kinyomta belőlem a szuszt már sétáltam is vissza az előző helységbe a ruhámért. Belebújtam és miközben legjobb barátnőm menyasszonyi ruhámat igazította, felvettem gyönyörű, strasszkövekkel díszített hófehér magassarkúmat is. Hajamat leengedtük így hosszú, közepes barna színű göndör tincseim vállamra omlottak. Egy fehér rózsákkal illetve más, apró virágokkal ellátott koszorút tettünk fejemre és egy csattal rögzítettük a fátylamat is. Egy kis natúr sminket raktunk fel majd virágcsokromat kezembe véve indultunk meg a templom azon része felé, ahol az esküvő lesz. Ahogy a templom előtt álltam a szívem minden egyes percben egyre gyorsabban dobogott. Lábaim remegtek, a levegőt is furcsán vettem. Bármennyire is voltam boldog, féltem. Féltem, hogy ezután a nap után a kapcsolatunk Dongwoo-val meg fog változni és semmi sem lesz már olyan szép, mint eddig. Barátnőm szorosan megfogta kézfejem és biztatóan rám nézett. Egy kicsit sikerült ezzel megnyugtatnia így egy mosolyt intéztem felé majd cipőm orrát kezdtem el vizsgálgatni. Örömmel konstatáltam, hogy bizony még mindig gyönyörű. 

- 10 perc és bemegyünk. Nem fázol? - jogos volt kérdése, hisz december elején jártunk. Általában később szokott csak igazán hideg lenni, de ez ebben az évben nem így alakult. Már november közepén téli idő volt. 

- Egy picit. De kibírom. - feleltem. Kifújtam a benntartott levegőt. Leheletemet láttam és ezzel igazoltam, hogy életem legszebb napja bizony nagyon hideg. Hirtelen megöleltem legjobb barátnőmet.Egymáshoz bújva védekeztünk a hideg ellen, míg végül meg nem szólalt telefonja ezzel jelezve,hogy kezdődik a szertartás. Nagy levegőt vett és elengedte kezemet. Telefonját kikapcsolva csúsztatta táskájába majd mikor apukám kilépett a templom hatalmas faajtaján eltávolodott tőlünk és megindult a többi koszorúslány felé. Édesapám karjába kapaszkodtam és úgy indultunk meg a bejárathoz. Keze meleg volt. Agyamon átfutott a gondolat, hogy felnőttem és bizony már nem vagyok az Ő kicsi lánya. Most már az egyetlen és érett lánya vagyok. Egy olyan lány, aki nővé vált és most élete legnagyobb döntését hozta meg. Megszorítottam kezét mire Ő egy pillanatra megállt a templom ajtajában.

-Biztos, hogy ezt szeretnéd? Biztos, hogy Ő az igazi? - szemeimet megforgatva boxoltam apu karjába.

- Ha ezerszer kéne átgondolnom akkor sem változna a döntésem.

Újra elindultunk és amint beléptünk a hatalmas térbe megszólalt a gyönyörű zene. Előttünk a barátnőim lépkedtek magassarkújukban miközben apró, szinte vérvörös rózsaszirmokat szórtak a templom padlójára és annak vörös színű szőnyegére. Édesapámra pillantottam, akinek arcáról le lehetett olvasni mennyire büszke és mennyire boldog. Szemében megjelent pár könnycsepp. Anyukámra néztem,  és bár Ő közvetlen az oltár előtt ült, láttam az arcán, hogy mennyire boldog, hogy végre férjhez megyek. Szinte már patakokban folytak a könnyei az örömtől. Eszembe jutott, mikor először mentem iskolába és Ők végig a kezemet fogták az évnyitón. Eszembe jutott az első zongorafellépésem, amikor Ők voltak az elsők, akik állva kezdtek el tapsolni. Igaz, hogy Ők voltak a legégőbb szülők, mégis visszasírom azokat az időket, amikor apu az első nagy szerelmemet fenyegette, hogy mi lesz, ha összetöri a szívem. Hiányozni fog az, ahogy anyu vár haza minden nap, az a sok süti, amit minden hétvégén sütött. A családi sátorozások. 

Ahogy az oltárhoz értek a koszorúslányok hirtelen nagy gombóc keletkezett a torkomban, amit aztán sehogy sem tudtam lenyelni. Izgultam. Barátnőmre tekintettem, aki széles mosollyal az arcán szorongatta kezében Dongwoo gyűrűjét.  Emlékszem, hogy 19 évesen, amikor azt hittük, hogy a világ ellenünk van és az összes pasi egy hazug dög, megfogattuk egymásnak,  hogy sosem lesz gyerekünk, nem megyünk férjhez és együtt fogunk megöregedni, na meg ha úgy hozza a sors, akkor 80 évesen egy járókeretes és tolókocsis rockbandát fogunk alakítani és zenélünk a többi idős embernek. És ezek ellenére én mindig abban a hittben éltem, hogy Ő lesz az első aki meg fog házasodni, most pedig az én esküvőmön a koszorúslány és nem én az övén. 

Apu egy puszit lehelt kézfejemre majd leült anyu mellé. Bátyám szorosan mögöttem állt és kisujjamat szorongatta. Már születésem óta nagyon közel álltunk egymáshoz, hisz ikrek vagyunk. Mindig együtt keveredtünk bajba és bár mindig én voltam az okosabb, csak Ő tudott minket kibeszélni mindenféle helyzetből. 

Fejemet felemeltem és tekintetemet egyenesen vőlegényemébe fúrtam. Dongwoo sötét szemei csak úgy csillogtak a boldogságtól. Sosem láttam még ennyire boldognak. Minden egyes pillanatban, amikor ránézek újra szerelmes leszek Dongwoo-ba. Mikor először találkoztunk már akkor tudtam, hogy vele szeretném leélni az életem hátralévő részét. Azt akarom, hogy Ő legyen a gyerekeim apja, Ő legyen az az ember,, akit boldogan várok haza minden este és bújok be mellé az ágyba, hogy nyugovóra térjünk és egy újabb napot kezdhessünk együtt.

Dongwoo mellett Hoya állt, Ő volt az egyik tanú. Büszkén állt és tartotta kezében a gyűrűmet. Mosolyogva nézett hol rám, hol Dongwoo-ra.

A zene elhallgatott a pap pedig belekezdett a szokásos szövegében. Ez idő alatt agyamon átfutott minden emlék. Az első találkozás, az első randi, az első csók. Minden szomorú pillanat, ami ugyan olyan szép elmék, mint a sok veszekedés. Vőlegényemmel töltött időm minden egyes képkockája lepergett a szemem előtt és mire rám került a sor már nem az emlékek takarták el előlem a világot, hanem a könnyeim. Halkan, de boldogan mondtam ki az igent és tapadtam egy szó nélkül Dongwoo puha ajkaira mire a templom ajtaja a nagy széltől kitárult és beesett a hó, mely ebben az évben a legelső volt. Eszembe jutott az a mondás, amit barátnőm mondott mindig. "Ha az első hó lepereg és te azzal vagy, akit szeretsz, akkor örökké boldogok lesztek." És én hiszek ebben. Hiszem, hogy mi vagyunk a legboldogabb  emberek és ez a szerelem örökké fog tartani...