I hate you, or not. /Daeryong/

A mai nap folyamán már legalább százszor vesztem össze legjobb barátom iker testvérével. Mindennapos veszekedések zajlottak ma is, így már senki sem lepődött meg azon, hogy Daeryong-gal együtt kiabálunk. Igazság szerint egyikünk sem tudta, hogy mi a baja a másikkal. Egyszerűen csak utáltuk egymást. Illetve nem. Ugyanis már nagyon hosszú ideje vágyom Daeryong közelségére, arra, hogy megérintsen, hogy velem legyen, de emellett annyira fel tudott húzni, hogy néha a saját kezemmel akartam megfojtani. Egyszerre tudtam szeretni és utálni, ami mindig teljesen összezavarta elmémet.

A folyosón végigsétálva bevágtam magam mögött ajtómat majd ledobtam magam az ágyra. Plüss mackómat kezdtem el csapkodni miközben a maci helyébe Daeryong-ot képzeltem. 

- Miért vagy mindig ilyen bunkó? - kérdeztem az élettelen játéktól amit végül elhajítottam a sarokba. Fejemet ledöntöttem az egyik párnára és csak bámultam a bordóra festett falat, amin rengetek kép volt. Általában a lányok falának nagy részét poszterek borítják, nekem viszont az emlékek. Rengeteg képen ott volt Daeryong is, és bármennyire is szerettem volna mindegyikről eltüntetni, a szívem egy része nem engedte. Nem tudtam elengedni. A szerelem és az utálat harcolt szívemben és mikor a legjobban lett volna szükségem az utálatra, a szerelem győzött. Ellenségemmé vált minden érzelem és nem tudtam mit kezdeni összezavarodott elmémmel. Feltornáztam magam az ágyról majd az íróasztalomhoz léptem, amiből 3 nagy borítékot vettem ki. A borítékok tartalmát a földre borítottam majd ledőltem a kép kupac mellé és nézegetni kezdtem őket. Mindenféle fénykép került a kezembe. Régi, új, még olyanok is, amik csak azért készültek, mert egy időben hobbim volt a fotózás. Még most is szívesen fényképezgetek, de már nem olyan szinten, mint pár évvel ezelőtt. Kezeimbe vettem egy olyan képet, amit mindig is szerettem volna kirakni a falra, de sose mertem. Daeryong-gal vagyunk rajta. 

Szeptember volt. A Nap sütött, de a levegő nem volt valami kellemes. Már kabátban és sálban járt egész Dél-Korea, de ennek ellenére a mosolyt nem lehetett letörölni egyikünk arcáról sem. Önfeledten nevetgéltünk Daeryong-gal, míg Soryong-ra vártunk. Legjobb barátom iskolában volt még, így a délutánom nagy részét iker testvérével töltöttem. Egy parkban élveztük egymás társaságát. Egy padon ülve figyeltük a megsárgulni készülő leveleket, a lassan kopaszodó fákat, melyek ősszel meghalni készülnek, tavasszal pedig újraélednek a természet megannyi csodájával együtt. Figyeltük az eget, amin rengeteg felhő terült el és úszott a kék égbolton, mintha csak emberek lennének, akik egymással versenyeznek a vízben. Daeryong hirtelen kikapta kezemből fényképező gépem és elém állt. Felemelte a gépet majd egyenesen felém fordította. Elmosolyodtam és kezem mögé rejtettem arcom.

- ____-yah/ah! - szólt rám határozottan mire ránéztem Ő pedig kihasználva az alkalmat, kattintott egyet a fényképezővel ami aztán ki is adta a képet. - Ha nem bánod, ezt megtartom! - csúsztatta zsebébe miközben leült mellém. A gépet elénk helyezte, arcát felém fordította, majd egy puszi kíséretében megnyomta a nagy szürke gombot és egy újabb kép csúszott ki a fényképező gépemből. - Most pedig te jössz!

- Én? - kérdeztem vissza, mire bólintott. Lehunytam szemeimet majd egy apró puszit nyomtam puha bőrére, míg ő újra megnyomta a fényképező gépem tetején elhelyezkedő hatalmas gombot. A gépet lerakta ölébe majd kezeit arcomra simítva kezdte el cirógatni. Szívem ezerszer gyorsabban vert, szinte torkomban dobogott. Észre se vettem, hogy Daeryong időközben ajkait enyémekre tapasztotta. Szemeimet lehunyva adtam át magam teljesen a pillanatnak és csókoltam vissza. Elhúzódtunk egymástól. Pirulva tekintettem ide-oda, nem mertem Daeryong-ra nézni. Kezembe csúsztatta az egyik fényképet, majd köszönés nélkül otthagyott a parkban megannyi kérdéssel.

Becsúsztattam naplómba a képet majd a szétdobált képeket gondosan visszahelyeztem a borítékokba, azokat pedig a fiókba. Ajtómon kopogtatva tört be a szobába Daeryong. Hevessége hirtelen eltűnt, amikor meglátta a naplómból kikandikáló fényképet. Zavartan rejtettem hátam mögé az apró könyvet és kezdtem alaposan vizsgálni a padlót.

- Mi a franc bajod van velem? - kérdezte halkan. Fejemet felemeltem, tekintetünk találkozott. 

- Képes voltál magadba bolondítani, megcsókolni, majd egy szó nélkül eltűnni. Ezernyi dolgot kellett volna akkor megbeszélnünk, de te csak elmenekültél! Játszadoztál az érzéseimmel és nekem ezt tűrnöm kellett! Akkor, ott a parkban döntöttem el, hogy halálosan utálni foglak és egy percre sem gyengülök el! Nem akartalak látni, nem akartam hallani rólad semmit. Ki akartalak törölni az életemből, de egyszerűen nem ment. Soryong-ra néztem és te jutottál eszembe, bármilyen képet akartam megnézni valamilyen emlék rólad mindben ott lakozott. Felemésztett a gyötrődés és az utálat. - mondanivalóm végére már kiabáltam vele. Könnyeimet visszatartva haraptam alsó ajkamba. Daeryong közelebb lépett hozz-ám, csak 5 centi választotta el arcunkat egymástól.

- Te voltál az, aki képes volt engem is és Soryong-ot is teljesen elvarázsolni! Megcsókoltalak, mert nem bírtam már tovább a tétlenséget, eltűntem, mert nem bírtam Soryong szemébe nézni. Nem bírtam úgy ránézni, hogy ne tört volna rám a bűntudat, amiért megcsókoltam azt a lányt, akiért a testvérem gyermekkora óta odavan! De ha annyira utálsz tépd csak szét ezeket! - kezemből kikapta naplómat, a képet kiszedte belőle majd elhajította a könyvet. Zsebéből előhúzta a fénykép párját aztán a kezembe nyomta őket. - Tépd szét őket és hajíts el magadtól! De tudd meg, hogy azóta is töretlenül szeretlek...

Egyetlen egy szó sem jött ki a számon, csak néztem a képeket. Végül Daeryong arcomat két keze közé fogva csókolt meg. Az agyam üzenete szerint cselekedtem: Daeryong mellkasát ütöttem, hogy eresszen el, de végül a szerelem, melyet iránta éreztem, átvette az irányítást és szívemre hallgatva csókoltam vissza. 

널 생각해 /Woohyun/

A hó apró pelyhekben hullott, ezzel mindent ellepve. Gyönyörű látványt nyújtott a főváros egy ilyen estén. A Hold még a szokásosnál is világosabban fénylett az égen a csillagokkal együtt. Az égbolt tökéletesen tiszta volt, szinte mindent lehetett látni. A város utcái karácsonyi díszekkel volt kirakva, minden kirakatban, kávézóban, étteremben volt egy apró, vagy épp nagyobb karácsonyfa, amire vagy a vendégek rakhatták fel a díszeket, vagy az ott dolgozó emberek díszítették őket. Mindenhol boldog családok nézegették, hogy milyen kis aprósággal lephetnék meg egymást karácsonykor. Szerelmes párok sétáltak egymás kezét fogva és egymást melegítve. Barátnők nevetgéltek egy-egy boltból kilépve kezükben rengeteg szatyorra amiben biztosan ott rejtőzött a másik ajándéka. Ahogy végignéztem az emberektől nyüzsgő város utcáin elmosolyodtam és csak arra tudtam gondolni, hogy pár nap múlva minden család meghitten ül a karácsonyfa körül és élvezik egymás társaságát. A szüleimre gondoltam. Arra, hogy milyen jó lesz majd anyu főztjét enni, apu híres forrócsokiját kortyolgatni az ablakpárkányban ülve miközben húgom által válogatott zenéket hallgatja az egész család. Vártam, hogy végre lássam nagyit és hallgassam a történeteit. Aztán Woohyun-ra gondoltam, hogy Ő is haza fog utazni a szüleihez és bár távol leszünk egymástól az év legszebb ünnepénű, de érezni fogjuk egymás mérhetetlen szerelmét a másik fél iránt. 

Behunytam szemeimet és fejemet felemelve élveztem, ahogy a hópelyhek kipirult arcommal érintkezve elolvadnak. Végül kinyitottam pilláimat és újra elindultam célom felé, ami jelen esetben a lakásom volt, ahol Woohyun-nal tengettem minden napjaimat - már amikor Ő nem volt a dorm-ban, vagy épp más országban, városban. Boldogan lépkedtem a hóban és néztem, ahogy a fehér lepel csizmám orrán pihen. Az ismerős házak, üzletek mellett elhaladva egy parkon vágtam át. A tó be volt fagyva és a telihold fényében tündöklő jégtakaró közepén egyetlen egy pár korcsolyázott csak. Leültem a legközelebbi padra és csak figyeltem Őket, ahogy egy emberként mozognak, ahogy nevetnek. Lopva egymásra pillantanak minden egyes mozdulatnál és néha-néha elcsattan egy apró csók vagy puszi. Elmém újra megtelt barátommal és első találkozásunkra emlékeztem vissza. 

Egyedül sétáltam az utcán kezemben szorongatva frissen szerzett forró kávémat. Két kezemben szorongattam ügyelve arra, hogy a kesztyűbe bújtatott, apró kezemből ki ne csússzon a papírpohár. Óvatosan csoszogtam a járdán, hisz a kemény jég teljesen beborította azt ezzel iszonyatosan csúszóssá téve a betont. Miután kávémat megittam és megigazítottam fejemen lévő rózsaszín sapkámat, gyorsabbra vettem a tempót. Nem figyeltem rendesen így megcsúsztam és egyenesen Woohyun karjaiba zuhantam. Riadtan nézett szemeimbe én pedig úgy kapaszkodtam mindkét vállába, mintha védelmező kezei lennének az egyetlen hely, mely biztonságot nyújt számomra. Csak pislogtunk egymásra végül Ő megmozdult és felemelve engem hajolt közelebb hozzám.

- Jól vagy? - olyan közel volt hozzám, hogy lehelete szinte felmelegítette arcomat. Hangja egyből szívemig hatolt és ha eddig nem szerettem bele, akkor most biztosan. 

- I-igen... - szívem nagyokat dobbant és ezt az egy szót is nehézkesen tudtam kinyögni.

- Biztos? Olyan sápadnak tűnsz! - miközben közelebb hajolt hozzám megvizsgálta arcomat én pedig csak tekintetét tudtam követni. Végül elengedte derekam és kiegyenesedett. Szorosan mellettem lépkedett zsebre tett kézzel míg én paradicsom piros fejjel kapkodtam ide-oda a tekintetem. Mikor oldalra fordítottam tekintetem egy hatalmas nagy tavat, amin rengeteg ember nevetgélve jégkorcsolyázott. Woohyun is észrevette ezért felém fordulva kezdte el pásztázni hol arcomat, hol pedig a jeget. 

- Menjünk. - jelentette ki és magával húzott a nevetgélő tömegbe, hogy együtt korcsolyázzunk...

Felálltam a padról és kabátomra csúsztattam kezem. Mosolyogva hagytam magam mögött a parkot és lépkedtem Seoul legforgalmasabb utcáján. Édes illatok lepték el a környéket. Péksütemények, forró italok. Mindig is imádtam ilyenkor a fővárost. Ilyenkor sosem a gyárak szennyezett levegőjét szívtuk, nem az eső lepte el az utcát, hanem a hó, nem a kocsiktól és az emberek szitkozódásától volt zajos az utca, hanem a kacagástól. Karácsony alkalmával a város levetette utálatos külsejét és megmutatta szívét, mely tele volt szeretettel és boldogsággal. A havat lerugdostam csizmámról és úgy léptem be Woohyun kedvenc kávézójába. A pultnál megálltam és vártam, hogy a jól ismert, barátnőmnek mondható lány elém lépjen.
- Dongsaeng, a szokásos? - szegezte nekem a kérdést miközben nagy szemeivel rám pillantott. Gyönyörű lány volt hosszú, bordóra festett hajjal és fekete szemekkel. Szemüveges volt, de mindig kontaktlencsét tett be így szeme kissé zöldre színeződött. Bólintottam, mire eltűnt, hogy munkatársának leadja a cetlit, amire a rendelés volt kicsit csúnyán odafirkálva. Beszélgetni kezdtünk és mint mindig, most is Woohyun és HaeRin barátja volt a téma. Szerettük kibeszélni a fiúk furcsa, aranyos vagy éppen idétlen szokásait. Kezemben a két, frissen zsákmányolt fahéjas cappuccino-val siettem át a zebrán, hogy az ismerős apró üzletek mellett elhaladva a hatalmas emeletes házhoz érjek. Bepötyögtem a kapukódot és amint meghallottam a kattogás már ki is tártam a kemény, két üveges fehér ajtót. A lift belsejébe lépve megnyomtam az egyik nagy gombot, aminek a közepén egy nagy, szépen vésett ötös díszelgett. A liftben előkotortam zsebemből a lakáskulcsot majd a kezemben szorongatott cappucino-kat ellenőriztem le, hogy mennyire hűltek ki. Boldogan konstatáltam, hogy még tökéletesen melegek. Kilépve a szűk felvonóból sétáltam a folyosó végébe, ahol aztán egy nagy, fehér ajtó előtt megálltam. A névtáblán Woohyun neve és az enyém állt. A kulcsot a zárba csúsztattam majd elfordítottam. Beléptem rajta és csizmámat egyből ledobtam magamról. Mamuszomba rejtettem lábam és a cappucino-kat leraktam az apró szekrényre. Levettem magamról havas ruhadarabjaimat majd becsoszogtam a nappaliba az italokkal. Woohyun pont akkor lépett ki a szobából. Egy apró csók kíséretében kivette a kezemből az egyik fahéjas cappucino-t majd leült a tv elé. Szorosan Woohyun-hoz bújva kortyolgattam kellemesen meleg italomat. Hallgattam szívverését mely gyors, mégis nyugodt volt. Hallgattam egyenletes levegővételét és csak feküdtem karjaiban.

Az ablakpárkányon ülve szorongattam forrócsokimat miközben néztem, ahogy a hó apró pelyhekben hullik az égből. Este volt már, eléggé késő. Anyu a tányérokat mosogatta míg apu a kandalló előtt ült és arról beszélt a húgomnak, hogy majd ha férjhez megyek és gyerekem lesz, ugyan úgy fog az unokájának mesélni, ahogy azt az Ő nagypapája tette. Csak néha-néha hallottam meg pár szót a beszélgetésükből, hisz gondolataim teljesen lefoglalták figyelmem. Hiányzott Woohyun és bármennyire is fel akartam hívni, tudtam, hogy nem lehet. Nem lehet, hisz karácsony van és Ő is a családjával tölti az idejét, ami annyit jelent, hogy lefekvésig biztosan nem nézi meg a telefonját. Nagyot sóhajtva szálltam le a párkányról. Pokrócomat felkapva indultam meg a konyhába ahol aztán bögrémet megtöltöttem egy újabb adag forrócsokival. Anyu arcára adtam egy apró puszit majd végleg elhagytam a konyhát és felbattyogtam szobámba. Az ablak nyitva volt és mivel iszonyatos hideg volt odakinn így a szoba is kezdett nagyon kihűlni. Becsuktam az ablakot, a fűtést feltekertem majd teljesen betakarózva ültem le az ágyamra. Lábaimat felhúztam és közben belekortyoltam a forró italba. A falra aggasztott képeket kezdtem el bámulni. Egy-egy kép rólam és Woohyun-ról, pár családi kép, és egy rakat olyan fotó, amin a barátnőimmel vagyok. Szinte az egész életem a szobám négy falán lógott. Mindig boldogan emlékeztem vissza az emlékekre, ahogy szememmel végigpásztáztam a falon, de most Woohyun arcán kívül mást nem tudtam nézni. Percekig néztem egyetlen képet, amikor szívem gyorsan kezdett el verni, gyomrom összeszorult és éreztem, hogy muszáj kimennem a hóesésbe. Pokrócommal betakarózva rohantam le a lépcsőn majd a nagy előteret pár lépéssel átszáguldozva felhúztam csizmámat és kirohantam a lakásból magam mögött hagyva szüleim és húgom csodálkozó arcát. Egészen a kapuig rohantam. Majd kiugrottam a bőrömből, amikor megláttam Woohyun-t sálban és kabátban lihegni. Csillogó tekintettel néztük egymást egy percig majd nyakába ugrottam. Egymást szorítottuk, mintha nem lenne holnap, mintha ez lenne az utolsó nap. Végül egy csókot leheltem ajkaira és boldogan simultam újra forró testéhez.

My dream /Dongwoo/

Már hat évesen az esküvőmről álmodtam, hogy milyen lesz majd, hogy milyen érzés lesz az oltárhoz sétálni, milyen kimondani több ember előtt a boldogító igent. Minden évben újra és újra terveztem az esküvőm és vártam az én lovagomat. Tizenhét éves koromig teljesen álomvilágban éltem és mindent a mesékre építettem. Sokan mondták, hogy fel kéne nőnöm, de egyszerűen nem ment. Túl boldog és naiv voltam. Jobban átgondolva, ez nem változott. A tizennyolcadik születésnapomon belém hasított a felismerés, hogy bizony semmi sem tökéletes. Bár a gondolkodásom megváltozott, mégis ugyan az az álmodozó kislány vagyok, mint régen. Nagyot sóhajtva hajtottam fejemet mellettem lévő barátnőm vállára, mire Ő elmosolyodott és belecsípett karomba.

- Hé kislány, nem kéne aludni! A gyagyaságaid helyett inkább repülj be a másik szobába, vedd fel a menyasszonyi ruhád és kezdjünk el készülődni! A végén Dongwoo azt hiszi, hogy nem mész hozzá feleségül! Pedig milyen helyes fiú és... 

- Hey, stop! Unnie, nem érdeklenek a perverz gondolataid! - pattantam fel, majd kitárva az ajtót beléptem rajta. Csodálatos menyasszonyi ruhám a ruhatartón lógott, cipőm az asztalon egy dobozban pihent. Sóhajtva léptem a ruhatartóhoz és akasztottam le róla gyönyörű, fehér ruhámat. Az ágyra letéve kezdtem kigombolni ingemet, amit egy laza mozdulattal a párnákra dobtam. Gatyámat ugyan oda száműztem miközben tornacipőmből is kiléptem. A fűzőt és fehér átlátszó harisnyámat felvettem és óvatosan kiléptem a szobámból. Barátnőm elmosolyodott és hátam mögé lepett, hogy szorosan megkösse fűzőmet. Amint kinyomta belőlem a szuszt már sétáltam is vissza az előző helységbe a ruhámért. Belebújtam és miközben legjobb barátnőm menyasszonyi ruhámat igazította, felvettem gyönyörű, strasszkövekkel díszített hófehér magassarkúmat is. Hajamat leengedtük így hosszú, közepes barna színű göndör tincseim vállamra omlottak. Egy fehér rózsákkal illetve más, apró virágokkal ellátott koszorút tettünk fejemre és egy csattal rögzítettük a fátylamat is. Egy kis natúr sminket raktunk fel majd virágcsokromat kezembe véve indultunk meg a templom azon része felé, ahol az esküvő lesz. Ahogy a templom előtt álltam a szívem minden egyes percben egyre gyorsabban dobogott. Lábaim remegtek, a levegőt is furcsán vettem. Bármennyire is voltam boldog, féltem. Féltem, hogy ezután a nap után a kapcsolatunk Dongwoo-val meg fog változni és semmi sem lesz már olyan szép, mint eddig. Barátnőm szorosan megfogta kézfejem és biztatóan rám nézett. Egy kicsit sikerült ezzel megnyugtatnia így egy mosolyt intéztem felé majd cipőm orrát kezdtem el vizsgálgatni. Örömmel konstatáltam, hogy bizony még mindig gyönyörű. 

- 10 perc és bemegyünk. Nem fázol? - jogos volt kérdése, hisz december elején jártunk. Általában később szokott csak igazán hideg lenni, de ez ebben az évben nem így alakult. Már november közepén téli idő volt. 

- Egy picit. De kibírom. - feleltem. Kifújtam a benntartott levegőt. Leheletemet láttam és ezzel igazoltam, hogy életem legszebb napja bizony nagyon hideg. Hirtelen megöleltem legjobb barátnőmet.Egymáshoz bújva védekeztünk a hideg ellen, míg végül meg nem szólalt telefonja ezzel jelezve,hogy kezdődik a szertartás. Nagy levegőt vett és elengedte kezemet. Telefonját kikapcsolva csúsztatta táskájába majd mikor apukám kilépett a templom hatalmas faajtaján eltávolodott tőlünk és megindult a többi koszorúslány felé. Édesapám karjába kapaszkodtam és úgy indultunk meg a bejárathoz. Keze meleg volt. Agyamon átfutott a gondolat, hogy felnőttem és bizony már nem vagyok az Ő kicsi lánya. Most már az egyetlen és érett lánya vagyok. Egy olyan lány, aki nővé vált és most élete legnagyobb döntését hozta meg. Megszorítottam kezét mire Ő egy pillanatra megállt a templom ajtajában.

-Biztos, hogy ezt szeretnéd? Biztos, hogy Ő az igazi? - szemeimet megforgatva boxoltam apu karjába.

- Ha ezerszer kéne átgondolnom akkor sem változna a döntésem.

Újra elindultunk és amint beléptünk a hatalmas térbe megszólalt a gyönyörű zene. Előttünk a barátnőim lépkedtek magassarkújukban miközben apró, szinte vérvörös rózsaszirmokat szórtak a templom padlójára és annak vörös színű szőnyegére. Édesapámra pillantottam, akinek arcáról le lehetett olvasni mennyire büszke és mennyire boldog. Szemében megjelent pár könnycsepp. Anyukámra néztem,  és bár Ő közvetlen az oltár előtt ült, láttam az arcán, hogy mennyire boldog, hogy végre férjhez megyek. Szinte már patakokban folytak a könnyei az örömtől. Eszembe jutott, mikor először mentem iskolába és Ők végig a kezemet fogták az évnyitón. Eszembe jutott az első zongorafellépésem, amikor Ők voltak az elsők, akik állva kezdtek el tapsolni. Igaz, hogy Ők voltak a legégőbb szülők, mégis visszasírom azokat az időket, amikor apu az első nagy szerelmemet fenyegette, hogy mi lesz, ha összetöri a szívem. Hiányozni fog az, ahogy anyu vár haza minden nap, az a sok süti, amit minden hétvégén sütött. A családi sátorozások. 

Ahogy az oltárhoz értek a koszorúslányok hirtelen nagy gombóc keletkezett a torkomban, amit aztán sehogy sem tudtam lenyelni. Izgultam. Barátnőmre tekintettem, aki széles mosollyal az arcán szorongatta kezében Dongwoo gyűrűjét.  Emlékszem, hogy 19 évesen, amikor azt hittük, hogy a világ ellenünk van és az összes pasi egy hazug dög, megfogattuk egymásnak,  hogy sosem lesz gyerekünk, nem megyünk férjhez és együtt fogunk megöregedni, na meg ha úgy hozza a sors, akkor 80 évesen egy járókeretes és tolókocsis rockbandát fogunk alakítani és zenélünk a többi idős embernek. És ezek ellenére én mindig abban a hittben éltem, hogy Ő lesz az első aki meg fog házasodni, most pedig az én esküvőmön a koszorúslány és nem én az övén. 

Apu egy puszit lehelt kézfejemre majd leült anyu mellé. Bátyám szorosan mögöttem állt és kisujjamat szorongatta. Már születésem óta nagyon közel álltunk egymáshoz, hisz ikrek vagyunk. Mindig együtt keveredtünk bajba és bár mindig én voltam az okosabb, csak Ő tudott minket kibeszélni mindenféle helyzetből. 

Fejemet felemeltem és tekintetemet egyenesen vőlegényemébe fúrtam. Dongwoo sötét szemei csak úgy csillogtak a boldogságtól. Sosem láttam még ennyire boldognak. Minden egyes pillanatban, amikor ránézek újra szerelmes leszek Dongwoo-ba. Mikor először találkoztunk már akkor tudtam, hogy vele szeretném leélni az életem hátralévő részét. Azt akarom, hogy Ő legyen a gyerekeim apja, Ő legyen az az ember,, akit boldogan várok haza minden este és bújok be mellé az ágyba, hogy nyugovóra térjünk és egy újabb napot kezdhessünk együtt.

Dongwoo mellett Hoya állt, Ő volt az egyik tanú. Büszkén állt és tartotta kezében a gyűrűmet. Mosolyogva nézett hol rám, hol Dongwoo-ra.

A zene elhallgatott a pap pedig belekezdett a szokásos szövegében. Ez idő alatt agyamon átfutott minden emlék. Az első találkozás, az első randi, az első csók. Minden szomorú pillanat, ami ugyan olyan szép elmék, mint a sok veszekedés. Vőlegényemmel töltött időm minden egyes képkockája lepergett a szemem előtt és mire rám került a sor már nem az emlékek takarták el előlem a világot, hanem a könnyeim. Halkan, de boldogan mondtam ki az igent és tapadtam egy szó nélkül Dongwoo puha ajkaira mire a templom ajtaja a nagy széltől kitárult és beesett a hó, mely ebben az évben a legelső volt. Eszembe jutott az a mondás, amit barátnőm mondott mindig. "Ha az első hó lepereg és te azzal vagy, akit szeretsz, akkor örökké boldogok lesztek." És én hiszek ebben. Hiszem, hogy mi vagyunk a legboldogabb  emberek és ez a szerelem örökké fog tartani...

I, You and Him /Hoya & Dongwoo/ [+18]

Napjaidat boldogan élted Dongwoo oldalán, sosem érezted magad rosszul, ha vele voltál. Ám az a mérhetetlen szerelem, ami az első két évet körüllengte nem volt elég ahhoz, hogy ne vonzódj más férfihez. Szeretted Dongwoo-t, de ott volt legjobb barátja, Hoya, akihez megállíthatatlanul vonzódtál, és bár szeretted Őt is, valami minden együtt töltött perc után azt súgta, hogy Dongwoo az, akit igazán szeretsz. Tudtad, hogy egy utolsó szemét vagy, de nem tudtál ellenállni sem neki, sem pedig barátodnak. Persze Howon tudta, hogy barátjával vagy, mégis ugyan úgy részese volt minden egyes percnek, amit vele töltöttél. Eszméletlenül nagy lelkiismeret furdalásod volt akárhányszor csak arra gondoltál, hogy mit is művelsz. 

Egyik nap megbeszélted Hoya-val, hogy találkoztok este így barátodnak csak annyit mondtál, hogy barátnőiddel elmész egy kicsit. Épp az ebéden voltatok túl, te tv-t néztél, Dongwoo pedig a hálószobában ücsörgött egy érdekesnek bizonyult könyv fölött. Mit sem tudva ültél a kanapén és nézted az értelmetlen műsort, amikor barátod hátulról átölelve csókolt nyakadba. Szemeidet lehunyva döntötted hátra fejedet és túrtál Dongwoo hajába. Nyakadat megunva tapasztotta ajkait szádra, miközben áttornázta magát a kanapéra. Magára rántott és úgy csókolt tovább. Szádat résnyire kinyitottad így Dongwoo nyelvét szájüregedbe csúsztatta. Hajadat füled mögé tűrted miközben csókcsatátok egyre vadabb lett. Barátod újra nyakadra tapadt, kezeidet nyaka köré fontad, míg Ő megragadta pólód alját és lassan elkezdte felhúzni. Amint megszabadított a ruhadarabtól levette saját pólóját. Átvéve az irányítást kezdted el nyakát szívni, majd kockáit lepted el csókokkal. Átfordított,most Ő volt felül. Hasadat lepte el csókokkal, kezével pedig melltartód csatját kezdte kutatni. Amikor megtalálta megállítottad. 

- Most ne, készülődnöm kell! - sütötted le szemeidet. Dongwoo egy apró puszit nyomott ajkaidra majd mosolyogva csak annyit mondott, hogy rendben. Felkaptad pólódat és a fürdőbe rohantál. Levetted maradék ruhadarabodat majd megengedted a vizet és beálltál a zuhanyrózsa alá. Gondolataidban elmerülve álltál a forró vízsugár alatt, majd körülbelül negyvenöt perc múlva már azon kaptad magad, hogy a hajsütővel göndöríted hajad. Miután végeztél leraktad majd szájfényedhez kaptál. Megigazítottad szoknyád majd fekete magassarkúdba léptél. Visszaálltál a tükör elé, megfordultál egyszer-kétszer, végül kiléptél a hálószobából és barátodhoz léptél, aki épp a notebook előtt összpontosított arra, amit olvas a képernyőn. Vállát kétszer megbökted, mire megfordult és elmosolyodott. Kezeidet hátad mögé raktad, majd megpördültél, mire Dongwoo megragadta derekad és magához vont.

- Még mindig eszméletlenül gyönyörű vagy! - suttogta. Hajadat füled mögé tűrted, majd vállára helyezted kezeidet. - Szeretlek! - mondta és ajkait tiédre tapasztotta. Viszonoztad csókját, majd megölelted.

- Én is téged. - nem hazudtál, tényleg szeretted. Nem is Hoya-nak akartál tetszeni, hanem Dongwoo-nak. Amíg zuhanyoztál és készülődtél sikerült átgondolnod mindent, és rájöttél arra, hogy ezt így nem folytathatod tovább. Egy valakit szeretsz és az a személy jelen pillanatban épp itt van veled. Nagy levegőt vettél és elváltál tőle. Egy puszit nyomtál arcára, táskádat felkaptad majd elköszöntél tőle. Magassarkúd hangosan kopogott a lépcsőházban míg elértél a liftig. Beszálltál majd a garázsba vezető gombot nyomtad meg. Két perc múlva már a kocsidat kezdted beindítani. Kihajtottál a garázsból és egyenesen Hoya-hoz vetted az irányt. Húsz perc elteltével leparkoltál az ismerős ház előtt. Becsöngettél, mire a kapu kattant, ezzel jelezve, hogy nyitva van. Lenyomtad a kilincset majd magad után becsukva indultál meg a bejárati ajtó felé. Mire odaértél már Howon ott várt. Hatalmas mosollyal az arcán húzott magához és csókolt meg. Cipődből kibújva indultál meg Hoya után a nappaliba, ahol már minden elő volt készítve. Gyertyafényes vacsorával fogadott, aminek nagyon megörültél. Hatalmas mosollyal az arcodon foglaltál helyet, Ő pedig veled szemben ült le. Nevetgélve telt el az az egy óra, amit a vacsora elfogyasztására szántatok. Azután egy filmet kezdtetek el nézni miközben pezsgőt kortyolgattatok. Egy idő után már nem is a tv-re figyeltetek, hanem egymás ajkaira. Hoya combodat simogatta miközben te vállába kapaszkodva csókoltad. Csókcsatátok közepette a földre kerültetek. Howon ingét kigomboltad, majd elhajítottad a lakás egyik szegletébe, végül  kidolgozott felsőtestét kezdted el simogatni, Ő pedig nyakadat csókolgatta. Tudta, hogy Dongwoo észrevenné, ha szívná érzékeny bőrödet így nem tette meg. Ruhádtól megfosztott, majd melltartódat is száműzte. Csókjaival lepte el egész tested és közben nadrágjának gombjával bajlódott. Végül lábaddal lehúztad róla nadrágját. Fordítottál az álláson, most már te feküdtél Hoya-n. Ajkait faltad, néha-néha bele is haraptál. Nyakán és hasán elidőztél egy kicsit miközben lábaddal folyamatosan toltad le róla alsónadrágját. Újra fordultatok egyet. Howon fogai közé fogta bugyid szélét és úgy húzta le rólad, amin elkuncogtad magad. Felhúztad magadhoz, hogy szenvedélyesen megcsókold. A csókba belemosolyogva helyezte beléd férfiasságát, mire halkan felnyögtél. Lassan kezdett el benned mozogni, majd gyorsabb tempóra váltott, aztán újra lassú lett. Ezt még eljátszotta egy párszor, míg te alatta hol a szőnyegbe kapaszkodtál, hol pedig hátát karmolásztad. Végül Hoya hátába mélyesztetted körmeidet és egy sikoly kíséretében elélveztél. Még pár lökést megtett Dongwoo legjobb barátja, majd Ő is a csúcsra jutott. Kihúzta belőled férfiasságát, majd magatokra rántotta a pokrócot és magához húzott. Bűntudatod még jobban felerősödött, bármikor képes lettél volna elsírni magad. Nem bírtad tovább gondolataidat a fejedben tartani így egy nagy sóhaj közepette. Felültél és egyenesen Howon szemébe néztél.

- Nézd Hoya, én... Én ezt nem tudom tovább folytatni. Vonzódom hozzád, de Dongwoo-t szeretem. - felkaptad ruhadarabjaidat majd felöltöztél. Az ajtóhoz rohantál, cipődet és táskádat felkaptad majd kiviharoztál a lakásból. A kocsidba ültél és egyenesen hazaindultál ahhoz az emberhez, akit valójában szeretsz. 

Majdnem /Hoon/

,,.Annyira elvakított a boldogság, hogy nem jöttem rá, hogy a szeretettel együtt elsodródott tőlem és azt hittem, hogy örökké az enyém lesz..."

         Már megint egymagam sétálok, nincs kire várnom ezen a hideg, téli napon. Mindenki, aki körülvesz engem olyan boldog, ahogy beszél és sétál azzal, akit szeret. Így voltam majdnem három éven keresztül így voltam ezekkel a dolgokkal és bizakodóan immunissá váltam.

        A lábaim hirtelen egy olyan helyre hoztak el, amit nem tudok kitörölni az emlékeimből. Az a hely, ahol találkoztam az életemmel. Ez az egyház... "Ez az a hely, ahol az egész kezdődött." Suttogtam amikor bejöttem, és hátul leültem egy helyre. Szemeimben a könnycseppek összegyűltek, az emlékek a múltból újra bevillantak, olyan, mintha csak tegnap történt volna...

—-

      "Bocsánat, nem vettem észre. Sajnálom. Tényleg." Mondtam, miközben többször is meghajoltam. Véletlenül beleütköztem egy nőbe, aki a templomon kívül rohant. A tömeg feloszlott, nekem pedig mennem kellett dolgozni, de minden a feje tetejére állt, amikor a szemem megakadt a nőn aki megállt előttem.

      "Minden rendben. És nem is ütött meg. Látja?" Úgy mondta, mintha már régóta ismertük volna egymást.

       Én csak szótlanul álltam. Olvadoztam és megfogta szívemet a lány édes hangja és isteni szépsége.

       

      "A tömeg feloszlott?" Kérdezte, miközben a templom belsejébe mutatott.

      "Mi? Ah~ igen!" Bólintottam, miután visszatértem gondolataimból. Egy perce ismertem meg, de már most ki akar ugrani a szívem, ha csak ránézek. Nem igazán tudom megmagyarázni ezt az érzést, de....

      "Megint elkéstem, ugye?" Kuncogott hitetlenségében."Minden vasárnap késve érek ide. Kíváncsi vagyok, miért." Rám mosolygott. Olyan ragyogó mosolya volt, hogy megfogta a szívem. Belepte magát a szívembe. Igen, azt hiszem, hogy Ő az... "Szerelem első látásra."

      "Mit mondtál?" Kérdezte. Úgy véltem, hogy a szavaim hangosabbak voltak a kívántál, különösebben az utolsó három szó. Hoon, megint elment az eszed... És továbbra is azzal érveltem, hogy megint magamban beszélek. "Hé! ~Uram, jól van? Miért nem szólal meg? Ah~ Igen. Te valahová futsz, ugye?"

     "Mi? Nem. Igazából szabad vagyok ma." Ez remek. Ráadásul nem tudom elmondani az igazságot, hogy nekem most mennem kell. De mit tegyek? Nem tehetek róla, de több időt szeretnék vele tölteni. Nem akarom, hogy elmenjen, meg kell ragadnom a lehetőséget. Talán Ő az egyetlen, akire vártam... "Mellesleg, én Yeo Hoon Min vagyok." Felajánlottam neki jobb kezemet, remélve, hogy elfogadja a kézfogást.

      "_____. Örülök, hogy találkoztunk, Mr.Yeo Hoon Min." És megfogta a kezem. A felhők közt szálltam, amikor bőrömhöz ért.Olyan volt, mint az arany, melyhez nehéz hozzájutni, de nekem sikerült.

     " Hoon... " Elmosolyodtam, hogy elrejtsem érzéseimet a szívemben.

"Kér egy kis kávét? Tudok egy helyet, ahol--" Vágta hozzám.

      "Arra kérsz, hogy menjek el veled?"  Kérdeztem, miközben felvontam szemöldököm. Nos, igen, vele szeretnék menni. Nem esett ez neki jól, de azt hiszem, túl gyorsan válok úriemberré. De mi van, ha soha többé nem találkozunk újra? "Hoon"  Szólított,szívem pedig megtett millió ugrást.

      

     "A nevemen szólítottál?" Mosolyogtam, mint egy ostoba ember. Miért vagyok ennyire boldog? Ez az az érzés, amikor szerelmes vagyok?

    "Tudod, te vagy a legfurább ember, akivel találkoztam. Úgyhogy úgy vélem, hogy inni fogok veled egy kávét ezért." Mondta. Azt hittem, hogy dühös, de nem. Megkönnyebbülés volt ez számomra.

    "Tényleg?" Kérdeztem. Ez volt az a pillanat, amire vártam.

   

    "Igen. Menjünk, most." Megfogta a kezem és húzott maga után az út mentén. Megmutatta mosolyát, és így én is megmutattam neki az enyémet. Ha csak tudná,hogy én milyen boldog vagyok.--

-----

     Az a pillanat, amikor először találkoztunk, az egymás iránt érzett szerelmünk kezdete lett. Ez egy olyan szerelem volt, ami nagyon becses mindkettőnknek. Nem tudom elfelejteni azt a napot, amikor útjaink keresztezték egymást.

    "Tedd oda." Mondta egy férfi miközben a hátsó székre mutatott. Láttam, hogy készülnek egy esküvőre... Azok a virágok és dekorációk emlékeztetnek engem arra a napra... Az akkor volt, amikor azt hittem, hogy a szerelmünk véget nem érő...

------

      Ez volt az a nap, amire vártunk. Öt éven keresztül együtt voltunk, és most új fejezetet fogunk kezdeni az életünkben. ahol csak én és Ő vagyunk. A köztünk lévő ígéret, hogy együtt leszünk, együtt ugrándozunk a soha be nem fejeződő szerelmünkkel, örökre. Attól a naptól kezdve, hogy először találkoztam vele tudtam, hogy valóban nagyon szeretem őt, és az eddigi szeretet csak még erősebb lett. Ő az egyetlen számomra. Ő az egyetlen boldogságom. Amikor együtt vagyunk, úgy tűnik, hogy én vagyok az, aki megfullad a boldogságtól, a szívem megtelik mosollyal és nevetéssel...é s igen, ez a nap... a mi napunk.

    Sétált a folyosón, sétált felém. Minden szem rá szegeződött. Az én menyasszonyom a legszebb menyasszony aki valaha létezett a történelemben. És az egy dolog, hogy én büszke lehetek... de belül valami arra kéztett, hogy rémültnek érezzem magam. Az, ahogy rám nézett. Nem úgy tűnt, hogy Ő boldog, hanem zavarta. Biztos, hogy jól van? Ideges?

    "Jól vagy?" Suttogtam amikor eljutott hozzám, onnan ahonnan vártam.

      Bólintott és ez mindent megoldott...

      A szertartás közben láttam szemeit, bámult rám aggódó tekintettel... amíg...

      

     "Állj" Hirtelen megszólalt. A szívem egy picit megszorult, amikor kimondta ezt a szót. Tudom, hogy nem fog elhagyni engem. Ő úgy szeret engem, ahogy én Őt, talán valami bántja.

     "Hoon" Szembenézett velem miközben eltávolított fátylát. "Te vagy a legkedvesebb amber, akivel valaha találkoztam, de a legfurcsább is. Egész idő alatt tudtam, hogy mennyire szeretsz, és hogy mennyire fogsz a jovőben." Mosolyogtam rá, miközben ezeket a szavakat mondta, és közben olvadozott a szívem. "De" Mondta, miközben levette szemét rólam.

    "De mi?" Kérdeztem, a hangom remegett a félelemtől. Ő döntött....

    "Nem tudok hozzád menni. Sajnálom." Jelentette ki és közben rám nézett azokkal a hideg szemekkel. Éreztem, ahogy kiráz a hideg tetőtől talpig. A szívem megfagyott, meghalt. Az álmaim, amiket öt éven keresztül építettem, olyan tervek, amiket vele akartam megvalósítani, eltűntek az Ő hideg szavaiban.

   "Álmodom?" Kérdeztem, könnyekkel küszködve, de egy mosolyt próbáltam erőltetni, mintha ez az egész egy nagy vicc lenne. Talán tényleg álmodom. Miért nem tudok felébredni ebből a szörnyű rémálomból?

    "Nem. Hoon, bocsáss meg nekem, de nem tudom visszaadni azt a szeretetet, amit tőled kaptam, és azt a szeretetet amit nekem fogsz adni, és nekem most meg kell válnom ettől. Utálsz mind halálig, mert megbocsáthatatlan az, amit tettem. Az az igazság, hogy én nem szeretlek már, beleestem valaki másba... Sajnálom." Elfutott tőlem a fehér ruhájában, a virágcsokrot előttem hagyta és engem, könnyek közt durva szavaival, melyek megakadályozták, hogy szívem dobogjon.

----

Itt kezdődött, és öt év után itt is ért véget. A szemem hirtelen könnyezni kezdett. A fájdalom mindig visszatér. Ez több volt, mint fájdalmas szúrás egy késsel. A szívem már halott, de folyton érzi a fájdalmat... Annyira elvakított a boldogság, hogy nem jöttem rá, hogy a szeretettel együtt elsodródott tőlem és azt hittem, hogy örökké az enyém lesz... Elértem, hogy soha ne higgyek senkiben és semmiben. Összetört álmokkal hagyott engem egy nyomorult életben.

   Az a nap túlságosan is a múlt emléke, nem volt sok boldogság azon a napon, inkább csak fájdalom, amit nem lehet törölni. Letöröltem könnyeimet és felálltam. Az esküvő hamarosan kezdődik. A végén megint sírni fogok, ha szemtanúja leszek két ember esküvőjének, akik szeretik egymást. És lehet, hogy iriggyé válok, mert nekem sosem volt happy end-em vele.

   Elsétáltam és hirtelen a lábaim nem voltak rátermettek arra, hogy mozogjanak, amikor a szemeim láttak egy szép hölgyet a menyegzői autóban. Valóban Ő a legszebb menyasszony még mindig.

   Három méterre álltam az autótól, de láttam Őt tisztán, a mosolyát, amit én soha nem láthattam az esküvőnk napján. Három éve annak, hogy nem láttam. És tudom, hogy meg sem mozdult, és soha nem volt rajta... A szemeim sírtak a halott szívemmel együtt melyet teljesen eláztatott a fájdalom. Minden emlék visszatért és nem tudok mit tenni, a könnyeim csak potyognak és potyognak. Ő fog férjhez menni egy óra múlva és én örökre egyedül maradok.

    Láttam, hogy rám nézett. Meglepődött amikor meglátott. Aztán a szívemet újra megölte, amikor leolvastam az ajkairól azt, amit mondott. "Sajnálom..." Ez volt a legfájdalmasabb szó, mert tudom, hogy azt jelenti, Ő engem soha sem fog újra szeretni, mert mást szeret. Valakit, aki boldoggá teheti Őt anélkül, hogy bűnösnek érezné magát.

    Rámosolyogtam és elsétáltam. A szerelem igazságtalan... Azt kívánom, hogy soha ne tudjam, hogy mi a szeretet, mert a szeretet megtanította nekem, hogy hogyan lehet egyedül lenni, örökké könnyekben egy összetört szívvel.

by: cherzific's 

A szék /Dongho/

Még tavaly év végén kezdtél bele barátnőddel egy elég furcsa játékba. Mivel a padokon folyamatosan lehetett látni firkálásokat, üzeneteket, így úgy gondoltátok, hogy ezt nektek is ideje kipróbálni. Ám ti nem a padra írtátok a kérdéseket vagy épp a hülyeségeket, hanem a székre. Barátnődnek egyből akadt is levelező társa így hamar megtelt az Ő széke és sikerült is találkozni a levelező partnerrel, akiről kiderült,hogy egy osztállyal feletettek jár, méghozzá rajztagozatra. Kedves lány, de hozzád sosem került olyan közel, mint legjobb barátnődhöz. Neked... Neked viszont nem akadt egyetlen egy levelező társad sem egészen egy bizonyos napig.
Január van... Már egy hete ,hogy elkezdődött a suli, de a tavalyi firkálásodra még mindig nem írt vissza senki. Amint a biológia terembe értettek barátnőddel, te már le is vágódtál a régi helyedre és előkaptad a táskádból a tolltartódat. Hatalmas nagy mázlista vagy,hogy nálatok nincsenek ültetések. Szóval kikotortad a radírodat és kedvenc lila ceruzádat majd a régi üzeneted leradíroztad és egy újat írtál fel. A nap többi része átlagosan telt számodra. Órán figyeltél majd hazamentél, tanultál, ettél, elaludtál. Másnap ugyan olyan "élvezettel" keltél fel, mint tegnap. Még nem is sejtetted, hogy mától kezdve az életed kicsit meg fog változni. Mit sem törődve a hatalmas nagy hótakaróval a járdán, te úgy mentél, mint valami tank. Nem tudtad, hogy miért, de siettél az iskolába. Komolyan mondom, az emberek azt hitték, hogy tankot láttak elsuhanni a nagy hóban. Az általában 25 perces utat 10 perc alatt megtetted. Elsőnek értél be az iskolába, és már rohantál is fel a 2. emeletre. Ma pont biológia az első  órátok. Valami ma nagyon a te kezedre játszik.
Amint beértél a terembe ledobtad a táskád és megnézted a széked. Ott volt rajta az üzenet. Hatalmas nagyot sikítottál, majd örömödben ugrálni kezdtél, és szépen le is estél (mivelhogy a biológia órátok előadóteremben szokott lenni). Valaki megköszörülte a torták. Egyből felpattantál és ránéztél egy elegánsan öltözött nőre. Az igazgatónő.. Kicsit dadogva, de bocsánatot kértél az igazgatónő pedig fejcsóválva elment. Te visszamentél a helyedre majd kipakoltad a felszerelésedet és már kaptad is elő a ceruzádat, hogy visszaírj kedves levelező társadra, de hatalmas nagy kiabálásra lettél figyelmes. Megjött az osztályod többi tagja. Mint egy csorda, körülbelül úgy viharoztak be a hülyébbnél hülyébb osztálytársaid majd a végén a barátnőd is. Amint visszaírtál a levelezőtársadnak odamentél barátnődhöz is mindent elújságoltál neki.
Teltek múltak a napok, egyre többet írogattatok egymásnak azzal a titokzatos fiúval. Barátnőd talán kicsit féltékeny is volt ,hogy egy kicsivel több időt töltesz levél írással, mint vele. A fejedben mindig ott volt egy bizonyos kérdés, egy kérdés amit nem mertél megkérdezni Tőle. Ám egyik nap, fordult a kocka és akaratod ellenére is összefutottál vele.
Épp mentetek biológia órára, amikor az előadóteremből jött ki egy másik osztály. Nem bírtál várni, így előrefurakodtál és a hatalmas nagy marhacsordán átverekedve berohantál a terembe, mivelhogy ezen a héten pluszban te vagy a hetes a barátnőddel. Amikor felértél a helyedre, hogy letedd a táskád, egy fiúval találtad szembe magad, aki a székednél térdelt és írt rá. Szemeid hatalmasra kerekedtek.
- Dongho? - kérdezted mire a fiú felugrott és eldobta a ceruzát.
- Csak kikötődött a cipőfűzőm! - füllentett.
- Hehe! Szóval veled szoktam a széken beszélgetni! - mosolyogtál. Dongho nagyot nézett majd elmosolyodott Ő is.
2 hónap... 2 hónapja, hogy igazán ismered Dongho-t. Ha akkor nem te vagy a hetes, ha megvárod míg az a csorda kimegy a teremből, talán még mindig csak levelezgetnétek. Minden nap elmegy eléd és együtt mentek a suliban. De valami olyat érzel már régóta, amit nagyon ritkán szokták. Szerelmes vagy. Sosem volt szerencséd, ha szerelemről volt szó, így inkább élvezted azt, hogy Ő a barátod és semmi több.
Egyik hétvégén Dongho felhívott téged, hogy találkozzatok az iskola előtt. Kicsit furcsának találtad ezt az egészet, hisz hétvégén sms-ezni szoktatok, de nem volt semmi kedved nemet mondani neki, így pikk-pakk összekészülődtél és már célba is vetted az iskoládat. Mikor megérkeztél Dongho már ott várt téged. Megfogta a csuklódat és a a hátsóbejárat felé húzott.
- Hova megyünk? - kérdezted.
- Nyugi nyugi, csak benézünk a biosz terembe! - körülnézett majd gyors felkapott és berohant veled az előadóterembe.Leült a közös helyetekre téged pedig lehúzott az ölébe.
-____! El kell mondanom valamit... - nézett szemedbe majd egyre közelebb került arcotok míg végül ajkaitok egybe nem forrt. Végül Dongho elvált tőled.
- Szeretlek. - úgy érezted, hogy a sírás határán állsz. Készültél arra, hogy mindjárt elsírod magad. Dongho kezét arcodra tette majd elmosolyodott.
- Akkor most... leszel a...?
Meg sem vártad, hogy befejezze a kérdést, csak gyorsan bólintottál majd megcsókoltad.

2012. szeptember 29.

You are my obsession /Dongho/ [+18]

Már több mint egy éve, hogy a U-KISS eszméletlenül aranyos maknae-jával, Dongho-val jársz. Volt, amikor nem találkoztatok turné, come back, vagy éppen más elfoglaltságai miatt, de a kapcsolatotok ugyan olyan maradt, mint amilyen volt. Boldogok voltatok ketten. Most újra olyan időszakot él meg a szerelmetek, amikor alig láthatjátok egymást. Már három hete annak, hogy utoljára találkoztatok. Iszonyatosan hiányzott neked, de nem akartad felhívni, nehogy megzavard valamiben. Csak ültél a tv előtt és értelmetlen műsorokat néztél. Folyamatosan Dongho-on járt az eszed, és csak arra tudtál gondolni, hogy vajon mit csinálhat.

- Áh, biztos a fiúkkal fotózáson van! - gondoltad majd felálltál és felvetted a cipődet. Egy kicsit megijedtél, hogy mégis mit csinálsz, hisz már este 9 óra volt és nem biztonságos egyedül mászkálni Seoul gyönyörű de egyben félelmetes utcáin. Ezt te jól tudtad, és nem is értetted, hogy mit akarsz csinálni. A tv-hez sétáltál és kikapcsoltad, majd bementél a konyhába, felkaptad a telefonodat és a kulcsodat .A telefonodat zsebre vágtad és kiléptél a bejárati ajtón. Becsuktad majd el is indultál. Nem tudtad, hogy pontosan hova is tartasz. Csak mentél és meg sem álltál. Ahányszor elmentél egy club előtt folyamatosan szembetaláltad magad szerelmes párokkal, és csak ekkora jöttél rá, hogy mennyire hiányzik neked az édes maknae. Hangos zene szűrődött ki szinte mindenhonnan, de végül is ilyen egy szombat este Seoulban. Nem nézted, hogy ki megy el előtted, senkire sem figyeltél és ennek köszönhetően nekimentél valakinek. Ismerős volt a kabát, mely rajta volt és ismerős volt az illatai is. Lassan felnéztél a fiúra és szinte leteperted szegényt. Dongho állt előtted.

-____! - lepődött meg. Szorosan magadhoz ölelted Ő pedig csak állt és nézett nagy kerek szemekkel, majd amikor sikerült észhez térnie átkarolt. Lassan elengedtétek egymást Ő pedig komoly arccal rád nézett.

- Mondtam, hogy este ne gyere ki a házból nélkülem! - szorosan megfogta a kezedet.

- Bocsánat. - elindultatok hozzátok, de nem a megszokott úton. Kerültetek egy bizonyos banda miatt. Ilyenkor szinte minden sarkon megy a bunyó mindenféle baromság és kevésbé baromság miatt. Dongho nagyon féltett téged, folyamatosan a háta mögé kukucskált, hogy nincs-e valaki mögöttetek. Nem nagyon ismerted az utcát, ahol épp elhaladtatok, de amikor megláttad azt a padot, ahol Dongho megmentett, újra halálfélelem futott végig az egész testeden. Rossz volt visszagondolni a történtekre, de Dongho volt a megmentőd, és még most is hálás vagy neki ezért. Kéz a kézben sétáltatok, de sem te, sem Ő nem volt nyugodt. Szemed előtt emlékképek lebegtek, Dongho pedig folyamatosan azt nézte, hogy hol is mehetnétek haza úgy, hogy ne találjon rátok egyetlen egy banda se. Hiába volt elővigyázatos, sajnos nem minden alakulhat a terv szerint. Már épp kiértetek volna egy biztonságos környékre amikor a sötétből hat fiú lépett ki.

- Nocsak nocsak. A kis Dongho és barátnője... - mondta az egyik fiú.

- Már megint ti? - kérdezte barátod miközben megfordult. Te ránéztél és láttad rajta, hogy hamarosan rossz dolog fog történni.

- Ideje lenne lerendezni a múltkori ügyet! - mondta az a fiú aki az előbb megállítod titeket. Beállt olyan helyzetbe amibe általában bunyó előtt szoktak. Tudtad, hogy mi fog most következni. Megszorítottad Dongho kezét, Ő pedig rád nézett. Látta arcodon a félelmet. Lassan újra végig futott rajtad a halálfélelem és Dongho-hoz közelebb mentél.

- Ezek kik? - kérdezted suttogva.

- Egy idióta banda, akik múltkor szétverték JinKi-t... - csikorgatta fogait, majd elengedte a kezedet és beállt hasonló pozícióba, mint az a másik fiú. Még jobban megijedtél. Féltél, hogy mi fog történni, és féltetted barátodat. Iszonyatosan hibásnak érezted magad, hisz ha te nem mész el otthonról most nem lennétek itt és nem kéne Dongho-nak szétveretnie magát. A maknae rád nézett.

- Ne aggódj. - ezzel a mondattal nekirontott a másik fiúnak és ütni-vágni kezdték egymást. Nem bírtad nézni, szemeidet eltakartad és zokogni kezdtél. Egy percre csönd lett. Valaki megfogta a vállad és elrángatott, aztán újra hallottad a bunyó hangjait. Amíg Dongho a hat fiú egyikével verekedett, addig téged az egyik odaráncigált a többiekhez és hátrafogták a kezed. Amikor Dongho észrevette mindezt megállt.

- Engedjétek el ____! - üvöltötte, majd újra neki rontott annak, akit az előbb ütlegelt. Sikerült a földre terítenie. A többi fiú elengedett téged te pedig a földre rogytál. Barátod mindegyiket jól megleckéztette, majd felkapott karjaiba és örült futásba kezdett. Amikor messze kerültetek a helytől, lerakott és szorosan magához ölelt téged. Zokogni kezdtél, Dongho pedig csak szorított és apró puszikat adott homlokodra. Újra feltűnt a hat fiú. Mindenhol kék és lila folt borította őket. Dongho szorosan megragadta a csuklódat és futásnak eredtetek. Már a házad előtt voltatok, amikor valaki hátulról megragadta a kezed és hátrarántott. Dongho szemében iszonyatos düh volt.  A fiúknak rontott és a hat közül ötöt szétvert. A hatodik tartott téged fogságban. Fenyegetőzött, de Dongho tudta, hogy mit csinál. Végül sikerült a földön kikötni. A kis maknae ráült majd pofozni kezdte. Amikor megbizonyosodott arról, hogy most már biztonságban vagy, felállt és magához ölelve bevitt a házba. Remegtél és üres tekintettel néztél magad elé. Dongho csak nyugtatott és nyugtatott, de nem tudtál lenyugodni olyan könnyen. Később sikerült felfognod, hogy a barátodnak semmi baj és már biztonságban vagytok. Jó szorosan hozzábújtál Ő pedig csak ölelt és nem engedett el. Biztonságban érezted magad karjai közt. Végül eltávolodtál tőle Ő pedig egy lágy csókot lehelt ajkaidra miközben te lehunytad szemeidet. Újra adott egy csókot te pedig visszaadtad, majd egy csókcsata kellős közepén találtad magatokat. Vasízt éreztél a szádnál ezért picit eltávolodtál Dongho-tól és a szádhoz emelted a kezed. Picit véres volt. Barátodra néztél majd láttad, hogy alsó ajka fel van repedve. Innen származott az a kis vér.

- Így nem lehet... - mondtad és a falhoz hátráltál.

- Nem érdekel! - mondta határozottan és újra csókolgatni kezdte ajkaidat. Belementél a játékba és kezeiddel átkaroltad a nyakát, ezzel közelebb húzva Dongho-t magadhoz. Jobb lábadat felemelted és dereka köré fontad. A kis pocok felemelt majd a lépcső felé indult veled.

- Tudok ám menni!

- Tudlak ám vinni! - mosolygott rád, majd gyengéd csókot lehelt nyakadra. Szobaajtódat berúgta. Ledöntött az ágyra és ostromozni kezdte nyakadat. Akaratod ellenére is elhagyták ajkaidat egy-két sóhaj. Dongho újra megcsókolt, te pedig hajába túrtál. A hatalmas nagy csókcsatát végül te szakítottad félbe levegőhiány miatt. A kis maknae lassan levette rólad pólódat majd nyakadtól kezdve egészen a hasadig csókolgatott téged. Hasadnál kicsit elidőzött. Húzta az agyad, nagyon jól tudtad ezt. Közben levetted te is róla a pólóját. Kibújtatott nadrágodból és újra nyakadnak esett. Kigomboltad nadrágját Ő pedig gyorsan kibújt belőle és alsónadrágjából is.

- Még jó, hogy ilyenkor nincs itthon az apukád! Utál engem!

Felnevettél majd megcsókoltad. Megszabadított maradék ruhadarabjaidtól is majd rád nézett.

- Biztos vagy ebben?  -kérdezte, miközben egy hajtincseddel játszott és arcodat fürkészte.

- Azt hiszem.

- Ha nem akarod, nem baj, én nem erőltetem!

- Csak tedd meg! - mosolyogtál. Dongho kicsit bizonytalanul nézett rád,majd egy csók kíséretében beléd hatolt. Szemeidet összeszorítottad és szorosan megfogtad Dongho kezét. Lassan elkezdett benned mozogni és a fájdalom, amit eleinte éreztél, hamar elszállt. Minden egyes lökésnél gyorsabb tempóra váltott. A szoba a ti nyögéseitektől zengett. Pár lökéssel később a csúcsra jutottál,majd téged követett Dongho is. Ledőlt melléd az ágyra és magához húzott.

- Ha apád ezt tudná, megölne!

- Engem meg elküldene egy zárdába apácának. - kuncogtál.

2012. szeptember 29.