My dream /Dongwoo/

Már hat évesen az esküvőmről álmodtam, hogy milyen lesz majd, hogy milyen érzés lesz az oltárhoz sétálni, milyen kimondani több ember előtt a boldogító igent. Minden évben újra és újra terveztem az esküvőm és vártam az én lovagomat. Tizenhét éves koromig teljesen álomvilágban éltem és mindent a mesékre építettem. Sokan mondták, hogy fel kéne nőnöm, de egyszerűen nem ment. Túl boldog és naiv voltam. Jobban átgondolva, ez nem változott. A tizennyolcadik születésnapomon belém hasított a felismerés, hogy bizony semmi sem tökéletes. Bár a gondolkodásom megváltozott, mégis ugyan az az álmodozó kislány vagyok, mint régen. Nagyot sóhajtva hajtottam fejemet mellettem lévő barátnőm vállára, mire Ő elmosolyodott és belecsípett karomba.

- Hé kislány, nem kéne aludni! A gyagyaságaid helyett inkább repülj be a másik szobába, vedd fel a menyasszonyi ruhád és kezdjünk el készülődni! A végén Dongwoo azt hiszi, hogy nem mész hozzá feleségül! Pedig milyen helyes fiú és... 

- Hey, stop! Unnie, nem érdeklenek a perverz gondolataid! - pattantam fel, majd kitárva az ajtót beléptem rajta. Csodálatos menyasszonyi ruhám a ruhatartón lógott, cipőm az asztalon egy dobozban pihent. Sóhajtva léptem a ruhatartóhoz és akasztottam le róla gyönyörű, fehér ruhámat. Az ágyra letéve kezdtem kigombolni ingemet, amit egy laza mozdulattal a párnákra dobtam. Gatyámat ugyan oda száműztem miközben tornacipőmből is kiléptem. A fűzőt és fehér átlátszó harisnyámat felvettem és óvatosan kiléptem a szobámból. Barátnőm elmosolyodott és hátam mögé lepett, hogy szorosan megkösse fűzőmet. Amint kinyomta belőlem a szuszt már sétáltam is vissza az előző helységbe a ruhámért. Belebújtam és miközben legjobb barátnőm menyasszonyi ruhámat igazította, felvettem gyönyörű, strasszkövekkel díszített hófehér magassarkúmat is. Hajamat leengedtük így hosszú, közepes barna színű göndör tincseim vállamra omlottak. Egy fehér rózsákkal illetve más, apró virágokkal ellátott koszorút tettünk fejemre és egy csattal rögzítettük a fátylamat is. Egy kis natúr sminket raktunk fel majd virágcsokromat kezembe véve indultunk meg a templom azon része felé, ahol az esküvő lesz. Ahogy a templom előtt álltam a szívem minden egyes percben egyre gyorsabban dobogott. Lábaim remegtek, a levegőt is furcsán vettem. Bármennyire is voltam boldog, féltem. Féltem, hogy ezután a nap után a kapcsolatunk Dongwoo-val meg fog változni és semmi sem lesz már olyan szép, mint eddig. Barátnőm szorosan megfogta kézfejem és biztatóan rám nézett. Egy kicsit sikerült ezzel megnyugtatnia így egy mosolyt intéztem felé majd cipőm orrát kezdtem el vizsgálgatni. Örömmel konstatáltam, hogy bizony még mindig gyönyörű. 

- 10 perc és bemegyünk. Nem fázol? - jogos volt kérdése, hisz december elején jártunk. Általában később szokott csak igazán hideg lenni, de ez ebben az évben nem így alakult. Már november közepén téli idő volt. 

- Egy picit. De kibírom. - feleltem. Kifújtam a benntartott levegőt. Leheletemet láttam és ezzel igazoltam, hogy életem legszebb napja bizony nagyon hideg. Hirtelen megöleltem legjobb barátnőmet.Egymáshoz bújva védekeztünk a hideg ellen, míg végül meg nem szólalt telefonja ezzel jelezve,hogy kezdődik a szertartás. Nagy levegőt vett és elengedte kezemet. Telefonját kikapcsolva csúsztatta táskájába majd mikor apukám kilépett a templom hatalmas faajtaján eltávolodott tőlünk és megindult a többi koszorúslány felé. Édesapám karjába kapaszkodtam és úgy indultunk meg a bejárathoz. Keze meleg volt. Agyamon átfutott a gondolat, hogy felnőttem és bizony már nem vagyok az Ő kicsi lánya. Most már az egyetlen és érett lánya vagyok. Egy olyan lány, aki nővé vált és most élete legnagyobb döntését hozta meg. Megszorítottam kezét mire Ő egy pillanatra megállt a templom ajtajában.

-Biztos, hogy ezt szeretnéd? Biztos, hogy Ő az igazi? - szemeimet megforgatva boxoltam apu karjába.

- Ha ezerszer kéne átgondolnom akkor sem változna a döntésem.

Újra elindultunk és amint beléptünk a hatalmas térbe megszólalt a gyönyörű zene. Előttünk a barátnőim lépkedtek magassarkújukban miközben apró, szinte vérvörös rózsaszirmokat szórtak a templom padlójára és annak vörös színű szőnyegére. Édesapámra pillantottam, akinek arcáról le lehetett olvasni mennyire büszke és mennyire boldog. Szemében megjelent pár könnycsepp. Anyukámra néztem,  és bár Ő közvetlen az oltár előtt ült, láttam az arcán, hogy mennyire boldog, hogy végre férjhez megyek. Szinte már patakokban folytak a könnyei az örömtől. Eszembe jutott, mikor először mentem iskolába és Ők végig a kezemet fogták az évnyitón. Eszembe jutott az első zongorafellépésem, amikor Ők voltak az elsők, akik állva kezdtek el tapsolni. Igaz, hogy Ők voltak a legégőbb szülők, mégis visszasírom azokat az időket, amikor apu az első nagy szerelmemet fenyegette, hogy mi lesz, ha összetöri a szívem. Hiányozni fog az, ahogy anyu vár haza minden nap, az a sok süti, amit minden hétvégén sütött. A családi sátorozások. 

Ahogy az oltárhoz értek a koszorúslányok hirtelen nagy gombóc keletkezett a torkomban, amit aztán sehogy sem tudtam lenyelni. Izgultam. Barátnőmre tekintettem, aki széles mosollyal az arcán szorongatta kezében Dongwoo gyűrűjét.  Emlékszem, hogy 19 évesen, amikor azt hittük, hogy a világ ellenünk van és az összes pasi egy hazug dög, megfogattuk egymásnak,  hogy sosem lesz gyerekünk, nem megyünk férjhez és együtt fogunk megöregedni, na meg ha úgy hozza a sors, akkor 80 évesen egy járókeretes és tolókocsis rockbandát fogunk alakítani és zenélünk a többi idős embernek. És ezek ellenére én mindig abban a hittben éltem, hogy Ő lesz az első aki meg fog házasodni, most pedig az én esküvőmön a koszorúslány és nem én az övén. 

Apu egy puszit lehelt kézfejemre majd leült anyu mellé. Bátyám szorosan mögöttem állt és kisujjamat szorongatta. Már születésem óta nagyon közel álltunk egymáshoz, hisz ikrek vagyunk. Mindig együtt keveredtünk bajba és bár mindig én voltam az okosabb, csak Ő tudott minket kibeszélni mindenféle helyzetből. 

Fejemet felemeltem és tekintetemet egyenesen vőlegényemébe fúrtam. Dongwoo sötét szemei csak úgy csillogtak a boldogságtól. Sosem láttam még ennyire boldognak. Minden egyes pillanatban, amikor ránézek újra szerelmes leszek Dongwoo-ba. Mikor először találkoztunk már akkor tudtam, hogy vele szeretném leélni az életem hátralévő részét. Azt akarom, hogy Ő legyen a gyerekeim apja, Ő legyen az az ember,, akit boldogan várok haza minden este és bújok be mellé az ágyba, hogy nyugovóra térjünk és egy újabb napot kezdhessünk együtt.

Dongwoo mellett Hoya állt, Ő volt az egyik tanú. Büszkén állt és tartotta kezében a gyűrűmet. Mosolyogva nézett hol rám, hol Dongwoo-ra.

A zene elhallgatott a pap pedig belekezdett a szokásos szövegében. Ez idő alatt agyamon átfutott minden emlék. Az első találkozás, az első randi, az első csók. Minden szomorú pillanat, ami ugyan olyan szép elmék, mint a sok veszekedés. Vőlegényemmel töltött időm minden egyes képkockája lepergett a szemem előtt és mire rám került a sor már nem az emlékek takarták el előlem a világot, hanem a könnyeim. Halkan, de boldogan mondtam ki az igent és tapadtam egy szó nélkül Dongwoo puha ajkaira mire a templom ajtaja a nagy széltől kitárult és beesett a hó, mely ebben az évben a legelső volt. Eszembe jutott az a mondás, amit barátnőm mondott mindig. "Ha az első hó lepereg és te azzal vagy, akit szeretsz, akkor örökké boldogok lesztek." És én hiszek ebben. Hiszem, hogy mi vagyunk a legboldogabb  emberek és ez a szerelem örökké fog tartani...