A hó apró pelyhekben hullott, ezzel mindent ellepve. Gyönyörű látványt nyújtott a főváros egy ilyen estén. A Hold még a szokásosnál is világosabban fénylett az égen a csillagokkal együtt. Az égbolt tökéletesen tiszta volt, szinte mindent lehetett látni. A város utcái karácsonyi díszekkel volt kirakva, minden kirakatban, kávézóban, étteremben volt egy apró, vagy épp nagyobb karácsonyfa, amire vagy a vendégek rakhatták fel a díszeket, vagy az ott dolgozó emberek díszítették őket. Mindenhol boldog családok nézegették, hogy milyen kis aprósággal lephetnék meg egymást karácsonykor. Szerelmes párok sétáltak egymás kezét fogva és egymást melegítve. Barátnők nevetgéltek egy-egy boltból kilépve kezükben rengeteg szatyorra amiben biztosan ott rejtőzött a másik ajándéka. Ahogy végignéztem az emberektől nyüzsgő város utcáin elmosolyodtam és csak arra tudtam gondolni, hogy pár nap múlva minden család meghitten ül a karácsonyfa körül és élvezik egymás társaságát. A szüleimre gondoltam. Arra, hogy milyen jó lesz majd anyu főztjét enni, apu híres forrócsokiját kortyolgatni az ablakpárkányban ülve miközben húgom által válogatott zenéket hallgatja az egész család. Vártam, hogy végre lássam nagyit és hallgassam a történeteit. Aztán Woohyun-ra gondoltam, hogy Ő is haza fog utazni a szüleihez és bár távol leszünk egymástól az év legszebb ünnepénű, de érezni fogjuk egymás mérhetetlen szerelmét a másik fél iránt.
Behunytam szemeimet és fejemet felemelve élveztem, ahogy a hópelyhek kipirult arcommal érintkezve elolvadnak. Végül kinyitottam pilláimat és újra elindultam célom felé, ami jelen esetben a lakásom volt, ahol Woohyun-nal tengettem minden napjaimat - már amikor Ő nem volt a dorm-ban, vagy épp más országban, városban. Boldogan lépkedtem a hóban és néztem, ahogy a fehér lepel csizmám orrán pihen. Az ismerős házak, üzletek mellett elhaladva egy parkon vágtam át. A tó be volt fagyva és a telihold fényében tündöklő jégtakaró közepén egyetlen egy pár korcsolyázott csak. Leültem a legközelebbi padra és csak figyeltem Őket, ahogy egy emberként mozognak, ahogy nevetnek. Lopva egymásra pillantanak minden egyes mozdulatnál és néha-néha elcsattan egy apró csók vagy puszi. Elmém újra megtelt barátommal és első találkozásunkra emlékeztem vissza.
Egyedül sétáltam az utcán kezemben szorongatva frissen szerzett forró kávémat. Két kezemben szorongattam ügyelve arra, hogy a kesztyűbe bújtatott, apró kezemből ki ne csússzon a papírpohár. Óvatosan csoszogtam a járdán, hisz a kemény jég teljesen beborította azt ezzel iszonyatosan csúszóssá téve a betont. Miután kávémat megittam és megigazítottam fejemen lévő rózsaszín sapkámat, gyorsabbra vettem a tempót. Nem figyeltem rendesen így megcsúsztam és egyenesen Woohyun karjaiba zuhantam. Riadtan nézett szemeimbe én pedig úgy kapaszkodtam mindkét vállába, mintha védelmező kezei lennének az egyetlen hely, mely biztonságot nyújt számomra. Csak pislogtunk egymásra végül Ő megmozdult és felemelve engem hajolt közelebb hozzám.
- Jól vagy? - olyan közel volt hozzám, hogy lehelete szinte felmelegítette arcomat. Hangja egyből szívemig hatolt és ha eddig nem szerettem bele, akkor most biztosan.
- I-igen... - szívem nagyokat dobbant és ezt az egy szót is nehézkesen tudtam kinyögni.
- Biztos? Olyan sápadnak tűnsz! - miközben közelebb hajolt hozzám megvizsgálta arcomat én pedig csak tekintetét tudtam követni. Végül elengedte derekam és kiegyenesedett. Szorosan mellettem lépkedett zsebre tett kézzel míg én paradicsom piros fejjel kapkodtam ide-oda a tekintetem. Mikor oldalra fordítottam tekintetem egy hatalmas nagy tavat, amin rengeteg ember nevetgélve jégkorcsolyázott. Woohyun is észrevette ezért felém fordulva kezdte el pásztázni hol arcomat, hol pedig a jeget.
- Menjünk. - jelentette ki és magával húzott a nevetgélő tömegbe, hogy együtt korcsolyázzunk...
- Dongsaeng, a szokásos? - szegezte nekem a kérdést miközben nagy szemeivel rám pillantott. Gyönyörű lány volt hosszú, bordóra festett hajjal és fekete szemekkel. Szemüveges volt, de mindig kontaktlencsét tett be így szeme kissé zöldre színeződött. Bólintottam, mire eltűnt, hogy munkatársának leadja a cetlit, amire a rendelés volt kicsit csúnyán odafirkálva. Beszélgetni kezdtünk és mint mindig, most is Woohyun és HaeRin barátja volt a téma. Szerettük kibeszélni a fiúk furcsa, aranyos vagy éppen idétlen szokásait. Kezemben a két, frissen zsákmányolt fahéjas cappuccino-val siettem át a zebrán, hogy az ismerős apró üzletek mellett elhaladva a hatalmas emeletes házhoz érjek. Bepötyögtem a kapukódot és amint meghallottam a kattogás már ki is tártam a kemény, két üveges fehér ajtót. A lift belsejébe lépve megnyomtam az egyik nagy gombot, aminek a közepén egy nagy, szépen vésett ötös díszelgett. A liftben előkotortam zsebemből a lakáskulcsot majd a kezemben szorongatott cappucino-kat ellenőriztem le, hogy mennyire hűltek ki. Boldogan konstatáltam, hogy még tökéletesen melegek. Kilépve a szűk felvonóból sétáltam a folyosó végébe, ahol aztán egy nagy, fehér ajtó előtt megálltam. A névtáblán Woohyun neve és az enyém állt. A kulcsot a zárba csúsztattam majd elfordítottam. Beléptem rajta és csizmámat egyből ledobtam magamról. Mamuszomba rejtettem lábam és a cappucino-kat leraktam az apró szekrényre. Levettem magamról havas ruhadarabjaimat majd becsoszogtam a nappaliba az italokkal. Woohyun pont akkor lépett ki a szobából. Egy apró csók kíséretében kivette a kezemből az egyik fahéjas cappucino-t majd leült a tv elé. Szorosan Woohyun-hoz bújva kortyolgattam kellemesen meleg italomat. Hallgattam szívverését mely gyors, mégis nyugodt volt. Hallgattam egyenletes levegővételét és csak feküdtem karjaiban.
Az ablakpárkányon ülve szorongattam forrócsokimat miközben néztem, ahogy a hó apró pelyhekben hullik az égből. Este volt már, eléggé késő. Anyu a tányérokat mosogatta míg apu a kandalló előtt ült és arról beszélt a húgomnak, hogy majd ha férjhez megyek és gyerekem lesz, ugyan úgy fog az unokájának mesélni, ahogy azt az Ő nagypapája tette. Csak néha-néha hallottam meg pár szót a beszélgetésükből, hisz gondolataim teljesen lefoglalták figyelmem. Hiányzott Woohyun és bármennyire is fel akartam hívni, tudtam, hogy nem lehet. Nem lehet, hisz karácsony van és Ő is a családjával tölti az idejét, ami annyit jelent, hogy lefekvésig biztosan nem nézi meg a telefonját. Nagyot sóhajtva szálltam le a párkányról. Pokrócomat felkapva indultam meg a konyhába ahol aztán bögrémet megtöltöttem egy újabb adag forrócsokival. Anyu arcára adtam egy apró puszit majd végleg elhagytam a konyhát és felbattyogtam szobámba. Az ablak nyitva volt és mivel iszonyatos hideg volt odakinn így a szoba is kezdett nagyon kihűlni. Becsuktam az ablakot, a fűtést feltekertem majd teljesen betakarózva ültem le az ágyamra. Lábaimat felhúztam és közben belekortyoltam a forró italba. A falra aggasztott képeket kezdtem el bámulni. Egy-egy kép rólam és Woohyun-ról, pár családi kép, és egy rakat olyan fotó, amin a barátnőimmel vagyok. Szinte az egész életem a szobám négy falán lógott. Mindig boldogan emlékeztem vissza az emlékekre, ahogy szememmel végigpásztáztam a falon, de most Woohyun arcán kívül mást nem tudtam nézni. Percekig néztem egyetlen képet, amikor szívem gyorsan kezdett el verni, gyomrom összeszorult és éreztem, hogy muszáj kimennem a hóesésbe. Pokrócommal betakarózva rohantam le a lépcsőn majd a nagy előteret pár lépéssel átszáguldozva felhúztam csizmámat és kirohantam a lakásból magam mögött hagyva szüleim és húgom csodálkozó arcát. Egészen a kapuig rohantam. Majd kiugrottam a bőrömből, amikor megláttam Woohyun-t sálban és kabátban lihegni. Csillogó tekintettel néztük egymást egy percig majd nyakába ugrottam. Egymást szorítottuk, mintha nem lenne holnap, mintha ez lenne az utolsó nap. Végül egy csókot leheltem ajkaira és boldogan simultam újra forró testéhez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése