Sajnálom

„Még mindig sajnálom, de úgy félek, hogy vége már
Még mindig bánom, hogy eldoblak, de az élet vár
Még mindig fáj, de messzire sodor el tőled az ár
Úgy tudom, hogy késő megbánnom, hisz messze jár”

Nincs is annál jobb, amikor az az ember ölel át, akivel az egész életedet le tudnád élni. Nincs is szebb annál, amikor Ő mondja azt, hogy szeret, és nem más... A Nagy Ő-vel mindig édes az élet, még ha néha napján csatákat vívsz... Egyszer én is voltam boldog.... Vele... De egy ostoba és hamis érzés miatt csak úgy elhajítottam magamtól. Visszavágyom a karjaiba, de tudom, hogy már rég nincs visszaút. Nincs több bocsánat, nincs több esély. Kimondtam azt a szót, ami véget vetett a történetünknek, a tündérmesénknek, ami inkább egy drámára hasonlít.

Nem csak én hibáztam... Nem minden az én hibám, Ő is követett el olyan dolgokat, amik a kapcsolatunkat egyre jobban elrontotta, de mégis én voltam az, aki egy hideg és kegyetlen mondattal löktem el magamtól azt az embert, akit először tudtam szívből, igazán szeretni. Nem voltam elég érett ehhez... Egy ostoba és hamis érzés... Ez vetett véget kettőnket, és tudom, hogy nincs több sajnálom, hogy hiába megbánnom minden elhangzott szót, mert már késő megbánni. Ami megtörtént az megtörtént és ezen nem lehet megváltoztatni. Ezernyi emlék van még, ami rettenetesen fáj, talán egyszer képes leszek elfeledni, a sok kép, ami azóta is a lakásban hever, még mindig nem tudja, sőt... nem engedi, hogy elfelejtsem. Hogy miért nem gondoltam át rendesen minden érzésemet, még mindig nem tudom, de a biztos, hogy egy életre bánhatom, mert többé nem kapom őt vissza. Messzire sodort tőle az ár, és ha egyszer mégis találkoznék vele... Ha ott állnék előtte, vajon megtalálnám az ajtót ami a szívéig vezet, vagy már örökre becsukta és sosem mutatja meg az utat számomra?

Azt hittem, hogy csak egy fellángolás, míg tényleg szerettem. Túl későn jöttem rá mindenre, már messze van tőlem, nincs több esély, a fájó emlékek nem akarnak kiszállni a fejemből. Ő volt az egyetlen szép dolog az életemben. Először éreztem olyat, amit nem tudtam hova tenni és csak úgy hagytam, hogy eltávolodjon tőlem, pedig nem kellett volna. Túl sokat hibáztam, túl sok olyan dolgot tettem, ami megölt minket.

Ha lehetne azt kérném, hogy legyen a barátom. Csak a barátom és semmi több. Inkább táplálom az igaz érzelmeket iránta úgy, hogy itt van, mint barát, mint úgy, hogy tudom, hogy többé nem fogom viszont látni.

Ha időben jövök rá arra, hogy nekem Ő jelentette azt az embert, akivel az életemet képes lettem volna leélni, talán nem így alakult volna. De most... Minden este az álmatlanság kísér, és ha néha mégis sikerül elaludnom, sírva ébredek. Várom azt a napot, hogy vége legyen a kínszenvedésnek, de valahol érzem, hogy még az életen túl is fájni fog minden.

Még mindig nem talált gazdára a bánatom, nincs ki vigasztaljon és talán jobb is így. Így nem tudok még valakinek fájdalmat okozni. Inkább eltaszítok magamtól mindenkit, talán jobb nekem magányosan. Talán sosem fogok felnőni, talán örökké a depresszió lesz a társam, de már késő mindent megbánnom. Késő minden szó. A keresetlen szavak most találnak csak meg, pedig már rég nem tudom neki elmondani, hogy mennyire szeretem, hogy mennyire fáj az az ostoba dolog, amit elkövettem. Számtalanszor írnám le azt az egy szót, amit hiába írogatnék. Sajnálom.... De fölöslegesen, hisz már mindennek vége.

Sajnálom....

Életjel (4)

„Nekem a szíved egy éjen át,
Elég volna, hogy ne úgy keljek át,
Mint szellem a puszta rabjaként,
Láncaim ne a rémség harapja szét.”

/ Children of Distance – Életjel /

Még tisztán emlékszem minden egyes szavára, mely akkor a szívemet dobogtatta meg, de mára már csak megbántanak és a szívem apró darabjait szakítják még kisebb darabokra. Olyan boldog voltam vele, mint még soha. Úgy éreztem, hogy mellette biztonságban vagyok, hogy végre van valaki, akitől nem félek, akiben képes vagyok megbízni.

Mindig is félénk lány voltam, sosem ment a barátkozás, magamba zárlóztam, olyan voltam, mint egy Jégvirág, ami csak a szomorú idő eljöttével tud kibontakozni, és amint elmúlnak ezek az idők, elhervad.

Nem is tudom hányszor álmodtam egy olyan emberrel, aki képes volt kiráncigálni mindig komor és fekete hétköznapjaimból. Csak egy álom volt számomra, egy tündérmese, mely nem akart valósággá válni. Majd hirtelen, mint a villámcsapás, jött Ő... Jött egy ember... Egy olyan ember, aki képes volt mosolyt csalni az arcomra. Végre közel engedtem valakit magamhoz, és megbíztam benne. Bíztam benne, pedig alig ismertem, és a bizalom, amit elsőre éreztem, sosem akart elmúlni. Neki mindent elmondtam, bármi is volt az. Meghallgatott és mellettem állt. Úgy szerettem, mint embert még azelőtt soha... Azt ígérte, hogy itt marad velem, hogy nem fog magamra hagyni. De most mégis... Elment... és kitudja, hogy mikor jön vissza, hogy visszajön valaha vagy sem.

Amikor kilépett az ajtón, olyan volt, mintha minden, ami eddig történt volna, csak egy apró képzelgés lett volna. Egy olyan világ, amit az én csöppnyi agyam talált ki a magány ellen. Megszoktam, hogy egyedül vagyok, hogy nincs senkim, de Ő... Ő sokat jelentett nekem, szavakba nem is tudom önteni, hogy mennyit. És nincs itt. Nincs itt, hogy hozzá bújak, hogy érezzem édes illatát. Nincs velem, hogy tudjam, biztonságban van. Nem is az érdekel, hogy szomorú vagyok, vagy képes vagyok nevetni, hanem az, hogy Ő biztonságban van vagy sem.

Mindennap olyan, mint egy év a pokolban.

Fáj a hiánya, a szívemben hatalmas nagy tátongó űr van. Hiányzik... És nem tudom visszahozni, nem tehetek semmit. Ez a kötelessége, teljesítenie kell...

Még mindig emlékszem a mosolyára, arra a mosolyra, ami mindent megér. Ha csak egy percre is láttam, már melegséggel töltött el. Ha halványan is, de még mindig látom magam előtt.

Vajon mikor jön vissza? Visszajön, vagy neki ennyi volt az élet? Fogok még karjai közt álomba merülni, vagy örök kín vár rám?

Miért pont Ő? Miért pont mi? Mi történt?

Ezer és ezeregy kérdés van, de egyre sincs válasz. Belehalok a fájdalomba, mely minden egyes pillanatban egyre jobban fáj. Viszont tudom, hogy amíg a szívem dobogásra képes, addig ez a szeretet, amit iránta érzek, sosem fog elmúlni. Szeretem, mindennél jobban, és ezen senki sem tud változtatni.

~Életjel (3)

„Megremeg a föld, előtörnek a vágyak,
Szárnyak nélkül is messzire szállnak.”

/ Children of Distance – Életjel /

Még mindig olyan, mintha álmodnék. Tudom, hogy volt olyan, hogy Ő és én... Tudom, hogy léteztünk, hogy már vége. Mindennap újraálmodom mindazt, amit vele éltem át, mindennap újra írom a történetünket, hogy emlékezzek minden egyes pillanatra, amit vele éltem meg. Hiányzik, nem is lehet szavakba önteni, hogy mennyire, de tudom, hogy neki ez fontosabb, mint Én. Megértem, és nem bánom, hogy így döntött. Talán meg fáj legbelül, de megértem. Egyszer úgyis mindennek vége kell, hogy legyen, és a mi történetünknek most lett vége. Pontot tettünk az i-re, és úgy váltunk el, mint a barátok. Hogy szeretem? Az nem kifejezés. Tudom, hogy nekem Ő jelenti a boldogságot, de így kellett dönteni, az iskolát kellett választania, teljes mértékben megértem, hisz a jövője sokkal fontosabb, mint én.

Még mindig róla álmodok éjjelente, csakis miatta tudok túllépni, csak miatta tudom ezt úgy kezelni, mint egy álmot.

Úgy kezelem a kapcsolatunkat, mint egy álmot, melyre minden reggel emlékszek, mely olyan, mint egy tündérmese. Egy apró kis dolog, ami mosolyt csal az arcomra, ami néha napján könnyekkel lepi el szemeimet. De... De mosolyogva gondolom végig mind azt, ami történt, és mindig ugyan ott lyukadok ki... Jó döntés volt! Lehet, hogy én a helyében máshogy döntöttem volna, de az én vagyok. Ahhoz, hogy neki minden sikerüljön, hogy elérje céljait, ezt kellett tennie, megértem. Mégis vágyódok utána, és várok rá, mert tudom, hogy egy nap újra láthatom.

Most viszont... Úgy kell élnem, mint régen, mielőtt találkoztunk. Számtalan lapra írtam már le érzéseimet, és számtalanszor tűnődtem már el azon, hogy hogyan és milyen formában tudnék neki egy-két üzenetet küldeni, mint barát a barátnak.

Meg nem történt álomnak kell tekintenünk azokra a percekre melyek mind a kettőnket boldogsággal töltenek el.

Várok rá. Senkire sem vártam eddig, de érte megéri. Százszor fogalmaztam már át minden egyes levelet, mégsem tudom neki visszaírni. Hiába próbálja velem felvenni a kapcsolatot, én csak makacsul visszautasítom, pedig tényleg túlléptem rajta. Nem vagyok szomorú, nem gondolkozok semmi rossz dolgon. Tudja, hogy szeretem, tudja, hogy mit jelent nekem, és tisztában van mindennel. Nem kínoz semmivel, hisz többször megmondta már nekem, hogy ha visszajön, újra kezdünk mindent. Nem lesznek hazugságok, csak őszinte szavak, szavak melyekre néha nem lesz szükség. Újra fogni fogja kezemet, és úgy fog ölelni, mintha az lenne az utolsó ölelés. Szeretjük egymást, és a távolság nem szabhat határt érzelmeinknek. Nincs semmi, ami el tudná szakítani azt a bizonyos piros fonalat, ami összeköt minket.

Szeretem... Ő is szeret... Ezzel tisztában vagyunk mind a ketten.

Erőt vettem magamon... Ugyan úgy beszélgetünk, mint régen, majdnem minden a helyén van. Hamarosan újra láthatom, újra érezhetem csókjait, melyek a Mennybe repítenek. Hiába van távol, hiába van köztünk több ezer kilométer, szeretem... És a szeretetnél nincs is erősebb. Nem kellenek szárnyak az érzelmeknek ahhoz, hogy eljussanak hozzá. Tisztában van mindennel, én pedig rájöttem arra, hogy Ő az Életjel... Ő az, akitől szívem újraéled ott legbelül.   

Életjel (2)

„Segíts! Fel kell ébrednem
Kettőnket csak ez tarthat életben!”

/ Children of Distance – Életjel /

Minden perc olyan, mintha napok lennének, minden perc nélküle, egy örökkévalóságnak tűnik. Hiányzik... Úgy hiányzik, mint még még soha. Minden egyes éjszaka olyan, mintha fojtogatnának. Ha rágondolok, alig kapok levegőt. Nélküle képtelenség élni.

Legszívesebben véget vetnék mindennek, hogy ne fájjon, de tudom, hogy ez a fájdalom olyan, ami egy csettintésre nem fog elmúlni. Egy olyan fájdalom ez, ami halálomig fog kísérni, mert tudom, hogy ostoba voltam, tudom, hogy szeretem, mégis vége van.

Szinte remeg lábaim alatt a föld. Úgy vágyom érintésére, mint még soha. Hallani akarom hangját, érezni akarom minden egyes csókját, érezni akarom kezét a kezemen. Ha lehetne egy kívánságom, Őt kérném.

Számtalanszor voltam már szerelmes, de sosem találtam az igazit, és most, hogy végre megtaláltam azt, akit feltétel nélkül tudok szeretni, minden egyes hibájával, elvesztem. Az égő fájdalom, nem akar elmúlni, egész testemben szétterjed az a fájdalom, amit szavakkal nem lehet leírni.

Életem egyik legjobb döntése volt, amikor igent mondtam, de most, hogy tudom, hogy nincs már itt velem, életem legrosszabb döntésének tudtam le azt, amikor azon az estén elmentem.

Talán ha nem hagyom ott, ha hamarabb megyek haza, nem történik ez meg. Még mindig itt lenne velem, még mindig hallhatnám édes hangját, mely úgy csengett, mint egy gyönyörű dallam, aminél nincs szebb. Még mindig érezném mézédes csókjait, melyeket már keserédesen érzek ajkaimon. Az emléke úgy ivódott bele szívembe, mint még soha semmi sem. Régen valóság volt, most viszont... Egy álom... Egy álom, mely a halálba taszít.

Minden este forgolódok az ágyban. A párnának és a takarónak, még mindig olyan édes illata van, mint Neki. A könnyeimből áradó fájdalomról könyvet lehetne írni, érzéseimből egy szomorú verseskötetet lehetne költeni. Soha nem fájt még semmi ennyire. Mindenki csak azt tudja mondani, hogy lépjek túl, de mégis hogy? Minden ember csak lenéz, amiért még mindig azt várom, hogy egy nap kinyíljon az ajtó és belépjen rajta, mintha semmi sem történt volna. Mintha ők sosem vesztettek volna el senkit, aki számukra az életet jelentették.

Már nem is tudom pontosan, hogy mióta nem mozdultam volna ki otthonról, de az biztos, hogy nagyon régen volt az, hogy láttam a napot.

Ha lehetne, átírnám ezt az egész drámát egy olyan történetté, amiben nincs kínlódás, fájdalom, egy olyanná, amiben még mindig érzem azt, hogy velem van, hogy itt van köztünk.

Ha ránézek egy fotóra, olyan, mintha azt suttogná nekem valami, hogy segítsek neki, hogy keltsem fel. Fel kell keltenem, mert ez tarthat kettőnket életben.

Nincs olyan nap, amikor ne járna azon az agyam, hogy utána menjek. Mert mi értelme nélküle élni? Mi értelme úgy élni, hogy tudom, hogy soha többet nem fogom látni, hogy tudom, hogy nincs többé mi, hogy nincs többé Ő?!

Mindig várok egy Életjelet, ami azt jelzi, hogy itt van velem...

Életjel

„Szívem legbelül Tőled ébred fel
Most már tudom, Te vagy az életjel”

/ Children of Distance [km.: Kriszta] - Életjel /

Vannak dolgok, amiken nem lehet változtatni, olyan dolgok, amik fájnak, de mégsem teszünk ez ellen semmit. Minden ember hibázik. Ki nagy, ki pedig apró hibát vét az életben, ez mindig változik, senki sem ugyan olyan, a hibák sem ugyan olyanok. Miután cselekedünk, csak az után jövünk rá, hogy mit is tettünk, hogy mindent elszúrtunk. Néha fáj az a sok hiba, amit elkövettünk, hisz valamivel véget vetettünk valaminek, az esetek 89%-ában. Túl kell lépni, ha akarjuk, ha nem. Van, akinek ez nem megy, de van, aki egy csettintésre túl tud lépni mindenen.

Én is hibáztam, hatalmasat. Olyat tettem, amit nem kellett volna, amit már az első percben bántam, amit sosem tudok megbocsájtani magamnak. Még mindig fáj, pedig már szívem dobbánásai is lassan elcsendesednek, nem fog szép dallamot játszani, el fog hallgatni. Vége lesz a színdarabnak, többé már nem fog fájni minden egyes hang, minden egyes dobbanás.

Itt fekszek a műtőben, hamarosan mindennek vége, tudom, hogy nincs már esély. Várom azt a percet, amikor lehunyom szemeim és többé nem nyitom ki. El fog jönni az az idő, amikor mindent fel kell majd adnom.

Minden könnycsepp égett puha és egyre jobban piruló arcomon. Patakban folytak könnyeim, hogy a lámpától mely a szemembe világított, vagy a sok emléktől, azt nem tudom, de nem akart elfogyni. Nem is a haláltól féltem, hanem inkább attól, hogy soha többé nem fogom Őt látni.

A szívem egyre lassabban dobog. Az orvosok szerint 15%, hogy túlélem a műtétet, de én tudom, és érzem, hogy amint beadják az altatót, és lehunyom a szemem többé már nem fogom kinyitni. Minden vágyam, és utolsó kívánságom, hogy még utoljára had láthassam. Egy apró kis levélben tudtam tőle elbúcsúzni, nem láthattam.

Egyre több ütemet hagy ki a szívem, egyre lassabban dobog és egyre gyengébbnek érzem. Hallom édesen csengő hangját, hallom szívének minden ritmusát. Az övé úgy dobog, mintha még csak most kezdene bele őrülten dobogó ritmusába, míg az enyém egyre lassabb. Magam előtt látom arcát, de tudom, hogy ez csak egy kép, egy kép, mely örökre belefúródott az agyamba. Halálom után is erre az arcra fogok emlékezni, én tudom.

Még 10 perc...10 perc, és belépnek a műtőbe az orvosok, akik megpróbálnak majd visszahozni az életbe, de mindhiába. 10 perc múlva mindenki el fog engem veszíteni. Minden egyes perc, több órának tűnne. Mintha azt akarná az ég, hogy utolsó másodperceiben is kínlódjak.

Végül elmúlik az a kevés idő, amit arra kaptam, hogy kiélvezzem a műtőben életem legeslegutolsó perceit. Először csak 1, majd 2, 3, 4 és 5 ütemet hagyott ki a szívem. 1 percben maximum hatszor dobban a szívem. Már nagyon a halálomon vagyok.

Az orvosok is megjöttek, az egyik doki mellém lépett majd rám nézett mosolyogva, mintha 2 óra múlva újra látná ezt a számpárt. Próbál megnyugtatni, hogy hamarosan újra ki fogom nyitni a szemem, pedig én tudom, hogy nem. Tudom, hogy az ellenkezője fog történni mindennek.

Lassan megéreztem kezemben a tűt, mely beadta az altatót. Egyre homályosabban láttam, szemeim kezdtek leragadni, szívem pedig, mintha erőt venne, és próbálna újra rendesen verni. Először 6, majd 7 végül csak 5 dobbanás. Itt a vég. Még egy utolsó könnycsepp gördült le arcomon, majd éreztem, hogy a szívem lassan felhagy gyönyörű dallamával. Vége a dalnak.

Azt mondják, hogy mielőtt meghal az ember, lepereg előtte az egész életet, minden egyes perc, ami fájt neki, percek, amikor boldog volt.

Olyan volt, mintha újraéltem volna mindent. Mintha újraéltem volna az első randinkat, az első csókot, amit tőle kaptam. Hallottam nevetését, édes hangját, mely reggelente keltett. Éreztem egy újabb cseppet kigördülni a szememből, majd az emlékképek eltűntek, és már csak a gép hangos csipogását halottam. Vége... Meghaltam. Azért remélem, hogy Kevin talál majd egy jobb embert, akit ugyan úgy, sőt jobban fogja szeretni, mint én. Egy embert, aki örökre mellette marad.

Annyi mindent szerettem volna még elmondani neki, hogy szeretem, hogy milyen fontos számomra. Még tartozok neki egy vallomással, egy olyan vallomással, amit már régen el kellett volna neki mondanom. De hiába, most már semmit sem tudok csinálni.

Nem is tudom... Olyan fura érzés a halál. Nem fáj, nem éget, nem érzek semmit, csak hatalmas nagy ürességet. Saját hangomat hallom, de mást nem. Egész életemből egy valakire emlékszek, egy emberre, akinek csak az arca ismerős, csak a hangja cseng fülemben, csak Ő létezik nekem, és hallom egy szív dobogását, ami csak akkor dobog, ha rágondolok. Már nem tudom, hogy Ő ki, de az biztos, hogy az életemben, Ő volt, a mindenem.

Csak egy név rémlik, egy név, mely az agyamba fúródott.

Kevin...

Most már tudom, hogy ez az ember, nekem az Életjelet jelentette...