Életjel (4)

„Nekem a szíved egy éjen át,
Elég volna, hogy ne úgy keljek át,
Mint szellem a puszta rabjaként,
Láncaim ne a rémség harapja szét.”

/ Children of Distance – Életjel /

Még tisztán emlékszem minden egyes szavára, mely akkor a szívemet dobogtatta meg, de mára már csak megbántanak és a szívem apró darabjait szakítják még kisebb darabokra. Olyan boldog voltam vele, mint még soha. Úgy éreztem, hogy mellette biztonságban vagyok, hogy végre van valaki, akitől nem félek, akiben képes vagyok megbízni.

Mindig is félénk lány voltam, sosem ment a barátkozás, magamba zárlóztam, olyan voltam, mint egy Jégvirág, ami csak a szomorú idő eljöttével tud kibontakozni, és amint elmúlnak ezek az idők, elhervad.

Nem is tudom hányszor álmodtam egy olyan emberrel, aki képes volt kiráncigálni mindig komor és fekete hétköznapjaimból. Csak egy álom volt számomra, egy tündérmese, mely nem akart valósággá válni. Majd hirtelen, mint a villámcsapás, jött Ő... Jött egy ember... Egy olyan ember, aki képes volt mosolyt csalni az arcomra. Végre közel engedtem valakit magamhoz, és megbíztam benne. Bíztam benne, pedig alig ismertem, és a bizalom, amit elsőre éreztem, sosem akart elmúlni. Neki mindent elmondtam, bármi is volt az. Meghallgatott és mellettem állt. Úgy szerettem, mint embert még azelőtt soha... Azt ígérte, hogy itt marad velem, hogy nem fog magamra hagyni. De most mégis... Elment... és kitudja, hogy mikor jön vissza, hogy visszajön valaha vagy sem.

Amikor kilépett az ajtón, olyan volt, mintha minden, ami eddig történt volna, csak egy apró képzelgés lett volna. Egy olyan világ, amit az én csöppnyi agyam talált ki a magány ellen. Megszoktam, hogy egyedül vagyok, hogy nincs senkim, de Ő... Ő sokat jelentett nekem, szavakba nem is tudom önteni, hogy mennyit. És nincs itt. Nincs itt, hogy hozzá bújak, hogy érezzem édes illatát. Nincs velem, hogy tudjam, biztonságban van. Nem is az érdekel, hogy szomorú vagyok, vagy képes vagyok nevetni, hanem az, hogy Ő biztonságban van vagy sem.

Mindennap olyan, mint egy év a pokolban.

Fáj a hiánya, a szívemben hatalmas nagy tátongó űr van. Hiányzik... És nem tudom visszahozni, nem tehetek semmit. Ez a kötelessége, teljesítenie kell...

Még mindig emlékszem a mosolyára, arra a mosolyra, ami mindent megér. Ha csak egy percre is láttam, már melegséggel töltött el. Ha halványan is, de még mindig látom magam előtt.

Vajon mikor jön vissza? Visszajön, vagy neki ennyi volt az élet? Fogok még karjai közt álomba merülni, vagy örök kín vár rám?

Miért pont Ő? Miért pont mi? Mi történt?

Ezer és ezeregy kérdés van, de egyre sincs válasz. Belehalok a fájdalomba, mely minden egyes pillanatban egyre jobban fáj. Viszont tudom, hogy amíg a szívem dobogásra képes, addig ez a szeretet, amit iránta érzek, sosem fog elmúlni. Szeretem, mindennél jobban, és ezen senki sem tud változtatni.