Majdnem /Hoon/

,,.Annyira elvakított a boldogság, hogy nem jöttem rá, hogy a szeretettel együtt elsodródott tőlem és azt hittem, hogy örökké az enyém lesz..."

         Már megint egymagam sétálok, nincs kire várnom ezen a hideg, téli napon. Mindenki, aki körülvesz engem olyan boldog, ahogy beszél és sétál azzal, akit szeret. Így voltam majdnem három éven keresztül így voltam ezekkel a dolgokkal és bizakodóan immunissá váltam.

        A lábaim hirtelen egy olyan helyre hoztak el, amit nem tudok kitörölni az emlékeimből. Az a hely, ahol találkoztam az életemmel. Ez az egyház... "Ez az a hely, ahol az egész kezdődött." Suttogtam amikor bejöttem, és hátul leültem egy helyre. Szemeimben a könnycseppek összegyűltek, az emlékek a múltból újra bevillantak, olyan, mintha csak tegnap történt volna...

—-

      "Bocsánat, nem vettem észre. Sajnálom. Tényleg." Mondtam, miközben többször is meghajoltam. Véletlenül beleütköztem egy nőbe, aki a templomon kívül rohant. A tömeg feloszlott, nekem pedig mennem kellett dolgozni, de minden a feje tetejére állt, amikor a szemem megakadt a nőn aki megállt előttem.

      "Minden rendben. És nem is ütött meg. Látja?" Úgy mondta, mintha már régóta ismertük volna egymást.

       Én csak szótlanul álltam. Olvadoztam és megfogta szívemet a lány édes hangja és isteni szépsége.

       

      "A tömeg feloszlott?" Kérdezte, miközben a templom belsejébe mutatott.

      "Mi? Ah~ igen!" Bólintottam, miután visszatértem gondolataimból. Egy perce ismertem meg, de már most ki akar ugrani a szívem, ha csak ránézek. Nem igazán tudom megmagyarázni ezt az érzést, de....

      "Megint elkéstem, ugye?" Kuncogott hitetlenségében."Minden vasárnap késve érek ide. Kíváncsi vagyok, miért." Rám mosolygott. Olyan ragyogó mosolya volt, hogy megfogta a szívem. Belepte magát a szívembe. Igen, azt hiszem, hogy Ő az... "Szerelem első látásra."

      "Mit mondtál?" Kérdezte. Úgy véltem, hogy a szavaim hangosabbak voltak a kívántál, különösebben az utolsó három szó. Hoon, megint elment az eszed... És továbbra is azzal érveltem, hogy megint magamban beszélek. "Hé! ~Uram, jól van? Miért nem szólal meg? Ah~ Igen. Te valahová futsz, ugye?"

     "Mi? Nem. Igazából szabad vagyok ma." Ez remek. Ráadásul nem tudom elmondani az igazságot, hogy nekem most mennem kell. De mit tegyek? Nem tehetek róla, de több időt szeretnék vele tölteni. Nem akarom, hogy elmenjen, meg kell ragadnom a lehetőséget. Talán Ő az egyetlen, akire vártam... "Mellesleg, én Yeo Hoon Min vagyok." Felajánlottam neki jobb kezemet, remélve, hogy elfogadja a kézfogást.

      "_____. Örülök, hogy találkoztunk, Mr.Yeo Hoon Min." És megfogta a kezem. A felhők közt szálltam, amikor bőrömhöz ért.Olyan volt, mint az arany, melyhez nehéz hozzájutni, de nekem sikerült.

     " Hoon... " Elmosolyodtam, hogy elrejtsem érzéseimet a szívemben.

"Kér egy kis kávét? Tudok egy helyet, ahol--" Vágta hozzám.

      "Arra kérsz, hogy menjek el veled?"  Kérdeztem, miközben felvontam szemöldököm. Nos, igen, vele szeretnék menni. Nem esett ez neki jól, de azt hiszem, túl gyorsan válok úriemberré. De mi van, ha soha többé nem találkozunk újra? "Hoon"  Szólított,szívem pedig megtett millió ugrást.

      

     "A nevemen szólítottál?" Mosolyogtam, mint egy ostoba ember. Miért vagyok ennyire boldog? Ez az az érzés, amikor szerelmes vagyok?

    "Tudod, te vagy a legfurább ember, akivel találkoztam. Úgyhogy úgy vélem, hogy inni fogok veled egy kávét ezért." Mondta. Azt hittem, hogy dühös, de nem. Megkönnyebbülés volt ez számomra.

    "Tényleg?" Kérdeztem. Ez volt az a pillanat, amire vártam.

   

    "Igen. Menjünk, most." Megfogta a kezem és húzott maga után az út mentén. Megmutatta mosolyát, és így én is megmutattam neki az enyémet. Ha csak tudná,hogy én milyen boldog vagyok.--

-----

     Az a pillanat, amikor először találkoztunk, az egymás iránt érzett szerelmünk kezdete lett. Ez egy olyan szerelem volt, ami nagyon becses mindkettőnknek. Nem tudom elfelejteni azt a napot, amikor útjaink keresztezték egymást.

    "Tedd oda." Mondta egy férfi miközben a hátsó székre mutatott. Láttam, hogy készülnek egy esküvőre... Azok a virágok és dekorációk emlékeztetnek engem arra a napra... Az akkor volt, amikor azt hittem, hogy a szerelmünk véget nem érő...

------

      Ez volt az a nap, amire vártunk. Öt éven keresztül együtt voltunk, és most új fejezetet fogunk kezdeni az életünkben. ahol csak én és Ő vagyunk. A köztünk lévő ígéret, hogy együtt leszünk, együtt ugrándozunk a soha be nem fejeződő szerelmünkkel, örökre. Attól a naptól kezdve, hogy először találkoztam vele tudtam, hogy valóban nagyon szeretem őt, és az eddigi szeretet csak még erősebb lett. Ő az egyetlen számomra. Ő az egyetlen boldogságom. Amikor együtt vagyunk, úgy tűnik, hogy én vagyok az, aki megfullad a boldogságtól, a szívem megtelik mosollyal és nevetéssel...é s igen, ez a nap... a mi napunk.

    Sétált a folyosón, sétált felém. Minden szem rá szegeződött. Az én menyasszonyom a legszebb menyasszony aki valaha létezett a történelemben. És az egy dolog, hogy én büszke lehetek... de belül valami arra kéztett, hogy rémültnek érezzem magam. Az, ahogy rám nézett. Nem úgy tűnt, hogy Ő boldog, hanem zavarta. Biztos, hogy jól van? Ideges?

    "Jól vagy?" Suttogtam amikor eljutott hozzám, onnan ahonnan vártam.

      Bólintott és ez mindent megoldott...

      A szertartás közben láttam szemeit, bámult rám aggódó tekintettel... amíg...

      

     "Állj" Hirtelen megszólalt. A szívem egy picit megszorult, amikor kimondta ezt a szót. Tudom, hogy nem fog elhagyni engem. Ő úgy szeret engem, ahogy én Őt, talán valami bántja.

     "Hoon" Szembenézett velem miközben eltávolított fátylát. "Te vagy a legkedvesebb amber, akivel valaha találkoztam, de a legfurcsább is. Egész idő alatt tudtam, hogy mennyire szeretsz, és hogy mennyire fogsz a jovőben." Mosolyogtam rá, miközben ezeket a szavakat mondta, és közben olvadozott a szívem. "De" Mondta, miközben levette szemét rólam.

    "De mi?" Kérdeztem, a hangom remegett a félelemtől. Ő döntött....

    "Nem tudok hozzád menni. Sajnálom." Jelentette ki és közben rám nézett azokkal a hideg szemekkel. Éreztem, ahogy kiráz a hideg tetőtől talpig. A szívem megfagyott, meghalt. Az álmaim, amiket öt éven keresztül építettem, olyan tervek, amiket vele akartam megvalósítani, eltűntek az Ő hideg szavaiban.

   "Álmodom?" Kérdeztem, könnyekkel küszködve, de egy mosolyt próbáltam erőltetni, mintha ez az egész egy nagy vicc lenne. Talán tényleg álmodom. Miért nem tudok felébredni ebből a szörnyű rémálomból?

    "Nem. Hoon, bocsáss meg nekem, de nem tudom visszaadni azt a szeretetet, amit tőled kaptam, és azt a szeretetet amit nekem fogsz adni, és nekem most meg kell válnom ettől. Utálsz mind halálig, mert megbocsáthatatlan az, amit tettem. Az az igazság, hogy én nem szeretlek már, beleestem valaki másba... Sajnálom." Elfutott tőlem a fehér ruhájában, a virágcsokrot előttem hagyta és engem, könnyek közt durva szavaival, melyek megakadályozták, hogy szívem dobogjon.

----

Itt kezdődött, és öt év után itt is ért véget. A szemem hirtelen könnyezni kezdett. A fájdalom mindig visszatér. Ez több volt, mint fájdalmas szúrás egy késsel. A szívem már halott, de folyton érzi a fájdalmat... Annyira elvakított a boldogság, hogy nem jöttem rá, hogy a szeretettel együtt elsodródott tőlem és azt hittem, hogy örökké az enyém lesz... Elértem, hogy soha ne higgyek senkiben és semmiben. Összetört álmokkal hagyott engem egy nyomorult életben.

   Az a nap túlságosan is a múlt emléke, nem volt sok boldogság azon a napon, inkább csak fájdalom, amit nem lehet törölni. Letöröltem könnyeimet és felálltam. Az esküvő hamarosan kezdődik. A végén megint sírni fogok, ha szemtanúja leszek két ember esküvőjének, akik szeretik egymást. És lehet, hogy iriggyé válok, mert nekem sosem volt happy end-em vele.

   Elsétáltam és hirtelen a lábaim nem voltak rátermettek arra, hogy mozogjanak, amikor a szemeim láttak egy szép hölgyet a menyegzői autóban. Valóban Ő a legszebb menyasszony még mindig.

   Három méterre álltam az autótól, de láttam Őt tisztán, a mosolyát, amit én soha nem láthattam az esküvőnk napján. Három éve annak, hogy nem láttam. És tudom, hogy meg sem mozdult, és soha nem volt rajta... A szemeim sírtak a halott szívemmel együtt melyet teljesen eláztatott a fájdalom. Minden emlék visszatért és nem tudok mit tenni, a könnyeim csak potyognak és potyognak. Ő fog férjhez menni egy óra múlva és én örökre egyedül maradok.

    Láttam, hogy rám nézett. Meglepődött amikor meglátott. Aztán a szívemet újra megölte, amikor leolvastam az ajkairól azt, amit mondott. "Sajnálom..." Ez volt a legfájdalmasabb szó, mert tudom, hogy azt jelenti, Ő engem soha sem fog újra szeretni, mert mást szeret. Valakit, aki boldoggá teheti Őt anélkül, hogy bűnösnek érezné magát.

    Rámosolyogtam és elsétáltam. A szerelem igazságtalan... Azt kívánom, hogy soha ne tudjam, hogy mi a szeretet, mert a szeretet megtanította nekem, hogy hogyan lehet egyedül lenni, örökké könnyekben egy összetört szívvel.

by: cherzific's