Nothing's over /MyungJong/

Sungjong's Pov
Tudod Myungsoo, téged nem lehet elfelejteni... Próbáltalak kiverni a fejemből, elhagyni azokat az ostoba érzéseket, amelyeket irántad érzek, de nem ment. Egyszerűen nem tudlak elfelejteni, pedig az lenne a legjobb. Olyan jó barátom vagy és annyi minden történt már velünk. Mikor azt mondtad, hogy mindig legyünk egymáshoz őszinték, én rábólintottam, hisz egy barátságot nem lehet hazugságokra építeni, főleg, ha együtt élsz az illetővel. De amikor láttam, hogy hogyan viselkedsz a többiekkel... Az az érzés, ami hatalmába kerített... Nem tetszett. Legszívesebben minden alkalommal elordítottam volna magam, és kitéptelek volna a többiek karjaiból, de nem tettem. Inkább a szobámba sétáltam és ott ültem az ágyon, hátha egyszer bejössz, és úgy törődsz majd velem is, mint a többiekkel. Hiába kérdezted meg, hogy mi a bajom, én csak odanyögtem neked egy halk mondatot, miszerint nincs semmi bajom... Pedig volt baj.
Akkor még vak voltam. Vak voltam, mert nem láttam, hogy velem sokkal többet vagy, velem többet foglalkozol. Akkor nem tudtam értékelni igazán mindazt, amit tőled kaptam, amit értem tettél. Hiba volt. Ha tisztán láttam volna, most sokkal többet adhatnék neked, a puszta szeretetnél, hisz te többet érdemelsz, sokkal többet.
Szeretnék veled jobban törődni, hogy tudd én sokkal jobban szeretlek, mint bárki más ezen a Földön. Azt akarom, hogy tudd, mennyit jelentesz nekem, hogy érezd, csak rád van szükségem. Igaz, néha megbántalak, de nem direkt csinálom. Csak kicsúszik a számon egy-két rossz szó amik a fejemben elhangzanak, de nem gondolom őket komolyan. Sosem utáltalak, sosem voltál hozzám rossz, te voltál az én egyetlen támaszom, és bármit mondtál. bármit tettél, ezen nem tudtál változtatni.Szerettelek, szeretlek, és szeretni is foglak, még ha te engem nem is. Nem számít, hogy nekem kínlódnom kell, csak te légy boldog. Nekem ez a legfontosabb.
Sóhajtozva keltem ki ágyamból, ami kényelmetlen volt L nélkül. Már annyira megszoktam, hogy mellettem alszik, hogy amikor nem volt esténként az ágyamban, vagy kicsit később bújt be mellém, képes voltam azon problémázni, hogy vajon hol van, hogy esetleg megbántottam, és amióta elutazott, azóta nem tudok rendesen aludni. Minden este a telefonomat néztem, hogy hívott-e vagy esetleg megejtett egy sms-t, de nem. Sosem keresett, így kénytelen voltam a közös képünket ölelgetve forgolódnom az ágyamban, merthogy aludni nem tudtam, az száz.
Nagyon aggódtam miatta. Ha érdeklődött felőlünk, akkor is csak Sunggyu-t vagy Woohyun-t hívta, és ha próbáltam vele beszélni, vagy lerakta mielőtt megkaphattam volna a telefont, vagy valami kifogást talált, hogy a fiúk ne tudják odaadni nekem a beszélgetésre használt eszközt. Bárhol is írtam neki, sosem válaszolt, a telefont se volt képes felvenni, ha én hívtam.
Fehér, cicás mamuszomat vizsgálgattam, majd a gardróbhoz néztem. Ott állt előtte Myungsoo barna, medvés mamusza. Alig vitt magával pár holmit, ezzel is fájdítva a szívemet. Akárhova néztem, mindig ő jutott eszembe. A srácok azt mondták, hogy hamar vissza fog jönni, de már lassan 2 hónapja nem láttam és alig hallottam felőle.
Azon a reggelen, kifejezetten ideges és komoly voltam. Belefáradtam abba, hogy várnom kellett olyan fiúra, aki szinte mindent maga mögött hagyva képes elfelejteni a legjobb barátait. Fájt az, amit az a mocsok L tett. Dühös voltam rá, nagyon dühös, de még a történtek után is képes voltam őt szeretni.
Felálltam az ágyról majd puffogva a konyhába mentem, ahol Dongwoo érdekes arckifejezéssel figyelte minden egyes mozdulatomat, aligha hiszem, hogy számított arra, hogy ma igazán csapkodós hangulatomban leszek.
Ne nézz így rám! Tudom, hogy te is mérges vagy Myungsoo-ra!
Mintha meghallotta volna gondolataimat, arcán megjelent az együttérzés majd elém tolta a reggelit.
Müzli... Na kösz, ezzel jól fogok lakni! 
-Attól, hogy puffogsz, még nem fog visszajönni! Adj neki egy kis időt!
- Milyen kis időt? 2 hónap nem volt neki elég? Ha hazajön szétrúgom a hátsóját esküszöm! - mondtam, miközben idegességemben csak tömtem magamba a müzlit. Meg se lepődtem volna, hogy egyszer csak kifolyik a számon vagy az orromon. Bár elég érdekes, és undorító lenne, amin biztos, hogy Dongwoo hatalmasat nevetne.
- Szerintem meg maradsz szépen a popsidon és majd elbeszélgetsz vele, amint mi elhúztunk innen.
- Persze... Én viselkedjek éretten, amikor ő meg fogja magát és szépen lelép hónapokra... Hát kösz.
- Aish! Reménytelen eset vagy Sungjong... Majd haza jön, vissza kell jönnie mindenféleképpen. - kacsintott Dongwoo, majd elsétált. A tányérra néztem, majd a kanalamra...
Ennyi... Nem tudok enni.
Felálltam az asztaltól majd a szobámba mentem. Ott volt nekem a legjobb.

Myungsoo's Pov
Mielőtt valaki azt mondaná, hogy könnyű magunk mögött hagyni dolgokat, közölném vele, hogy nem. Egyáltalán nem könnyű. Sok bajjal és fájdalommal jár. Pontosan tudom, hogy ez milyen érzés. Elhagyni a barátainkat, a családunkat... a szerelmünket, mindezt gyávaságból. Azért feladni mindent, mert gyávák vagyunk.
Mindenki nagyon jól tudja, hogy a szerelem az egyik legbonyolultabb és legfájdalmasabb dolog az egész világon, de ha minden ott van az orrunk előtt, minden, amire vágytunk, akkor fölösleges hülyeséget csinálni.
Minden nap átkozom magam, amiért magára hagytam Sungjong-ot, de jelenesetben ezt láttam a legjobbnak.
Majdnem 2 hónap telt el azóta, hogy elmentem, de nekem ez a "kevéske kis" idő is olyan, mintha már 5 éve nem láttam volna azokat, akiket szeretek, és azt, akiért bármit képes lennék elhajítani.
Ma is épp a tengerparton ültem és csak néztem a tengert, azt remélve, hogy majd Ő jön és valami történik. Valami, amivel mindent eltudunk felejteni, amivel semmi rosszra nem emlékszünk.
Hiba volt azt hinnem, hogy ezzel jót teszek, hogy így majd eltudjuk egymást felejteni, de nekem nem megy. Egyszerűen nem, és Hoya szerint Sungjong sem bírja...
Haza szeretnék menni, de azzal megint minden a feje tetejére állna, azt pedig senki sem szeretné.
Egy szikláról lemászva indultam utamnak. Gyönyörű nap vette kezdetét így nem is tűnt olyan rossz dolognak egy kicsit sétálni a szigeten, bár igaz, hogy amióta Jeju-ra jöttem, szinte minden héten ellátogatok egy-egy helyre.
Lábammal az úton lévő kavicsokat rugdostam, mit sem törődve azzal, hogy cipőm orra bármikor elkophat.

Sungjong's Pov
Ledobtam magam ágyamra és csak néztem a plafont. A Nap vakító sugarai halványan szűrődtek csak be a szobába, de még így is arra késztetett, hogy az ablakhoz menjek. Nagy levegőt vettem majd odasétáltam és kinéztem rajta. Belvárosi lakásunk ablakaiból csak egy-két fát és megszámlálhatatlan autót, épületet, üzleteket lehetett csak látni. Gyönyörű nap elé néztünk, de a sok toronyépület valahogy elnyomta a mai nap varázsát. Úgy éreztem, hogy ideje lenne kicsit kimozdulni ebből a komor, emlékekkel teli lakásból és a nagyvárosból is. Sokáig álltam még az ablakba és azon gondolkodtam, hogy hova mehetnék.
- Lee Sungjong! Figyelnél rám egy kicsit? - kiabált rám Sunggyu, mire végre magamhoz tértem.
- Persze, bocsánat hyung.
- Végre! A fiúkkal elmegyünk a városba kicsit sétálni, nem jössz? - leader-sshi csak mosolygott. Annyira jó kedve volt, jó volt ilyen boldognak látni.
- Sungjong! Gyere velünk! - jött be Dongwoo is a szobába a többiekkel együtt. Mindenki úgy mosolygott, mint a tejbe tök, legalább mind boldogok. Jót mosolyogtam barátaimon majd Sunggyu-hoz fordultam.
- Most nem, szeretnék kicsit itthon maradni.
- Te tudod! - ezzel már kis is vágtattak mind a hatan a szobából. Fejcsóválva nevettem el magam és újra ledobtam magam az ágyra. Csak arra tudtam gondolni, hogy vajon Myungsoo most mit csinálhat, mi lehet vele, hogy van, megnőtt a haja, mennyire lehet boldog... Gondolataimba menekültem, lassan az álmosság maga alá gyűrt. Még félálomban hallottam, ahogy Woohyun bekopog és azt mondja, hogy elmentek, majd se kép, se hang. Álmomban egy mesés helyen jártam... Ismerős volt a hely, az illat és az a fiú, aki egy gyönyörű mezőn sétált. Én nem voltam a kép része, csupán csak láttam, hogy mi történik. Erősen koncentráltam mindenre mire beugrott. Jeju-n vagyok, az illat a tenger és a levegő keveréke a fiú pedig Myungsoo... Melegség töltötte el szívemet és szinte azonnal fel is ültem ágyamon. A telefon csörrent meg. Kiugrottam az ágyamból és rögtön Sunggyu szobájába futottam, ahol megtaláltam a közös telefont. Remegő kézzel tartottam és néztem a kijelzőn megjelenő egyetlen egy betűt... Felvettem, de nem szóltam bele.
- Csak annyit akarok mondani, hogy még egy hónapig maradok... - megfagyott ereimben a vér. Két hónap telt el azóta, amióta elment Myungsoo és most végre hallhattam hangját, viszont amit mondott az egyenesen felháborított.
-Idefigyelj Kim Myungsoo! Hazatolod a hátsódat, még akkor is, ha halálos beteg vagyok, értetted? Nem fogsz itt hónapokig szórakozni velünk, a rajongók számítanak rád, nekem, vagyis nekünk pedig szükségünk van rád! Ne legyél ennyire nyuszi!-kinyomtam a telefont majd az ágyra hajítottam. Egyszerűen nem hagyott nyugodni ez az egész. Iszonyatosan mérges voltam L-re, de rettenetesen vágytam arra, hogy megcsókoljon, hogy karjaiban tartson. Látni akartam. Hirtelen nagy puffanást hallottam. Közvetlen mellettem borult le egy halom papír az éjjeliszekrényről. Leguggoltam és elkezdtem összeszedni a papírokat. Egy idő után a szemem megakadt egy borítékon. L neve és egy Jeju szigeti cím volt rajta. Kezemben a levéllel átmentem a saját szobámba és egy táskába bepakoltam minden szükséges holmit majd írtam a fiúknak egy levelet és a levéllel együtt elhagytam a lakást. Fogtam egy taxit és a reptérre mentem ahol a legközelebbi repülővel Jeju-ra repültem. Körülbelül egy óra volt az út. Elég ideges voltam, mikor felszálltam a repülőre, de sokkal idegesebb voltam, mikor leszálltam. Újra fogtam egy taxit majd és az egyik szállodának a címét adtam meg. A recepción bejelentkeztem. A táskáimat csak ledobtam a szobába és már el is hagytam a hotelt. Kezemben a cetlit tartogattam, amire a címet írtam. Másfél óra séta és kérdezősködés után megtaláltam azt a házat, amit kerestem. Egy nagy ház volt, két emelettel és tetőtérrel. A kert gondozott és szép volt, tele virágokkal. A ház hófehérre volt festve. Nagy levegőt vettem majd remegő lábbal az ajtóhoz sétáltam. Hezitáltam, hogy bekopogja, de végül megtettem. Ezt megismételtem még háromszor, de Myungsoo nem nyitott ajtót. Sóhajtottam egyet és leültem az ajtó elé.

Myungsoo's Pov
Szívem hatalmasat dobbant, mikor megláttam Sungjong-ot az ajtóm előtt. Csak úgy dobogott apró szívem. Majd kiugrott a helyéről. Nem mertem levegőt venni, nem mertem megmozdulni. Féltem a következményektől és féltem attól, hogy Sungjong mit fog most mondani. Léptem egyet, s lábam alatt hangosan ütköztek össze a kavicsok. Léptem még egyet, mire az az ember emelte rám tekintetét akit a világon a legjobban szeretek. Felállt és lassan, apró léptekkel indult el felém. Egyre jobban izgultam. Fejemben lejátszódott, ahogy felpofoz majd teljesen kitör magából. Lejátszódott bennem minden érzés, gondolat, tett, minden egyes kép bevillant az agyamba, minden egyes pillanat, amit valaha vele töltöttem. Alig tíz centire megállt előttem Sungjong majd nagyot sóhajtott. Én csak az arcát fürkésztem és próbáltam nem megérinteni. Nehéz volt, de tartanom kellett magam. Nem érinthettem meg, nem tehettem vele ezt. Láttam mennyire roncs, láttam, hogy miken ment keresztül hónapokon át. Álmatlan éjszakák, órákon át tartó sírások, elveszettség. Sungjong újra nagy levegőt vett én pedig kezdtem félni.
- Két hónap... Egy ostoba gondolat miatt két hónapon keresztül összetört szívvel feküdtem egy szobában. Abban a szobában ami tele volt veled. Minden egyes pont, minden tárgy csak rád emlékeztetett. Nem volt olyan nap, hogy ne sírtam volna. Rengeteg próbát rontottam el azzal, hogy nem tudtam aludni. Nem beszéltél velem, esélyt se adtál arra, hogy elmondjam a véleményem. Nem engedted, hogy akár egy szót is szóljak hozzád. A fiúknak hazudniuk kellett nekem, csakhogy te sikeresen lökj el magadtól.
- Én nem...
- Ne szólj bele, kérlek!- mondta majd sóhajtott egyet. - Ezerszer megkérdeztem magamtól, hogy miért, és csak vártam a válaszodra. Vártam rád, de te nem jöttél. Csak annyit tudtam rólad, amit a fiúk mondtak. Két hónapig jártam sírni Dongwoo-hoz és Sungyeol-hoz. Próbáltam valamit kiszedni Sunggyu-ból, de mindhiába. Tartotta a száját mert azt hitte, hogy majd egyszer kiverem ezt az egészet a fejemből, de ez nem történt meg. Csak arra tudtam gondolni, hogy mégis mit rontottam el akkor, hogy miért történt ez az egész.- hosszú mondandója után szünetet tartott. Itt volt az idő. Tisztáznom kellett mindent.
- Azt hittem, hogy neked így jobb lesz. Miattam kínlódtál. A sok dühroham amit lerendeztem, a féltékenységek, minden amit a fejedhez vágtam, csak indok volt arra, hogy eggyel több okod legyen tőlem elszakadni. Nem akartalak tönkretenni a sok titkolózással, a rengeteg ridegséggel, a megjátszott boldogsággal. Szeretlek és nem tudtam elviselni azt, hogy miattam nem vagy magad. Reménykedtem abban, hogy sikerült elfelejtened, hogy most én kapok vissza minden rosszat, amit én adtam neked. Reménykedtem, hogy sikerült belőlem kiszeretned. De most minden reményem köddé vált. Minden szó, amit erre a napra tartogattam csak úgy eltűnt és nem találom őket. Minden, amit elterveztem egy szempillantás alatt elporladt és nincs ami újra visszahozná őket. - Sungjong lépett kettőt és már teljesen előttem állt.
- Én nem akarok tőled távol lenni. Nem akarok úgy élni, hogy nem vagy ott mellettem... - jobb kezét arcomra simította. Szemét könnyek áztatták.- Myungsoo, én nem akarlak elveszíteni. - arca egyre közelebb került enyémhez. Levegővételét éreztem arcomon. Tisztán éreztem Sungjong mámorító illatát. Végül ajkait enyémre helyezte. Szenvedélyes, lágy csókot lehelt rájuk miközben könnyei kicsordultak. Szorosan karjaim közé zártam. Elváltam tőle és csak öleltem. Öleltem, mintha nem lenne holnap.
- Én se téged... -suttogtam és olyan szerelmesnek, olyan boldognak éreztem magam, mint még eddig soha.