Életjel

„Szívem legbelül Tőled ébred fel
Most már tudom, Te vagy az életjel”

/ Children of Distance [km.: Kriszta] - Életjel /

Vannak dolgok, amiken nem lehet változtatni, olyan dolgok, amik fájnak, de mégsem teszünk ez ellen semmit. Minden ember hibázik. Ki nagy, ki pedig apró hibát vét az életben, ez mindig változik, senki sem ugyan olyan, a hibák sem ugyan olyanok. Miután cselekedünk, csak az után jövünk rá, hogy mit is tettünk, hogy mindent elszúrtunk. Néha fáj az a sok hiba, amit elkövettünk, hisz valamivel véget vetettünk valaminek, az esetek 89%-ában. Túl kell lépni, ha akarjuk, ha nem. Van, akinek ez nem megy, de van, aki egy csettintésre túl tud lépni mindenen.

Én is hibáztam, hatalmasat. Olyat tettem, amit nem kellett volna, amit már az első percben bántam, amit sosem tudok megbocsájtani magamnak. Még mindig fáj, pedig már szívem dobbánásai is lassan elcsendesednek, nem fog szép dallamot játszani, el fog hallgatni. Vége lesz a színdarabnak, többé már nem fog fájni minden egyes hang, minden egyes dobbanás.

Itt fekszek a műtőben, hamarosan mindennek vége, tudom, hogy nincs már esély. Várom azt a percet, amikor lehunyom szemeim és többé nem nyitom ki. El fog jönni az az idő, amikor mindent fel kell majd adnom.

Minden könnycsepp égett puha és egyre jobban piruló arcomon. Patakban folytak könnyeim, hogy a lámpától mely a szemembe világított, vagy a sok emléktől, azt nem tudom, de nem akart elfogyni. Nem is a haláltól féltem, hanem inkább attól, hogy soha többé nem fogom Őt látni.

A szívem egyre lassabban dobog. Az orvosok szerint 15%, hogy túlélem a műtétet, de én tudom, és érzem, hogy amint beadják az altatót, és lehunyom a szemem többé már nem fogom kinyitni. Minden vágyam, és utolsó kívánságom, hogy még utoljára had láthassam. Egy apró kis levélben tudtam tőle elbúcsúzni, nem láthattam.

Egyre több ütemet hagy ki a szívem, egyre lassabban dobog és egyre gyengébbnek érzem. Hallom édesen csengő hangját, hallom szívének minden ritmusát. Az övé úgy dobog, mintha még csak most kezdene bele őrülten dobogó ritmusába, míg az enyém egyre lassabb. Magam előtt látom arcát, de tudom, hogy ez csak egy kép, egy kép, mely örökre belefúródott az agyamba. Halálom után is erre az arcra fogok emlékezni, én tudom.

Még 10 perc...10 perc, és belépnek a műtőbe az orvosok, akik megpróbálnak majd visszahozni az életbe, de mindhiába. 10 perc múlva mindenki el fog engem veszíteni. Minden egyes perc, több órának tűnne. Mintha azt akarná az ég, hogy utolsó másodperceiben is kínlódjak.

Végül elmúlik az a kevés idő, amit arra kaptam, hogy kiélvezzem a műtőben életem legeslegutolsó perceit. Először csak 1, majd 2, 3, 4 és 5 ütemet hagyott ki a szívem. 1 percben maximum hatszor dobban a szívem. Már nagyon a halálomon vagyok.

Az orvosok is megjöttek, az egyik doki mellém lépett majd rám nézett mosolyogva, mintha 2 óra múlva újra látná ezt a számpárt. Próbál megnyugtatni, hogy hamarosan újra ki fogom nyitni a szemem, pedig én tudom, hogy nem. Tudom, hogy az ellenkezője fog történni mindennek.

Lassan megéreztem kezemben a tűt, mely beadta az altatót. Egyre homályosabban láttam, szemeim kezdtek leragadni, szívem pedig, mintha erőt venne, és próbálna újra rendesen verni. Először 6, majd 7 végül csak 5 dobbanás. Itt a vég. Még egy utolsó könnycsepp gördült le arcomon, majd éreztem, hogy a szívem lassan felhagy gyönyörű dallamával. Vége a dalnak.

Azt mondják, hogy mielőtt meghal az ember, lepereg előtte az egész életet, minden egyes perc, ami fájt neki, percek, amikor boldog volt.

Olyan volt, mintha újraéltem volna mindent. Mintha újraéltem volna az első randinkat, az első csókot, amit tőle kaptam. Hallottam nevetését, édes hangját, mely reggelente keltett. Éreztem egy újabb cseppet kigördülni a szememből, majd az emlékképek eltűntek, és már csak a gép hangos csipogását halottam. Vége... Meghaltam. Azért remélem, hogy Kevin talál majd egy jobb embert, akit ugyan úgy, sőt jobban fogja szeretni, mint én. Egy embert, aki örökre mellette marad.

Annyi mindent szerettem volna még elmondani neki, hogy szeretem, hogy milyen fontos számomra. Még tartozok neki egy vallomással, egy olyan vallomással, amit már régen el kellett volna neki mondanom. De hiába, most már semmit sem tudok csinálni.

Nem is tudom... Olyan fura érzés a halál. Nem fáj, nem éget, nem érzek semmit, csak hatalmas nagy ürességet. Saját hangomat hallom, de mást nem. Egész életemből egy valakire emlékszek, egy emberre, akinek csak az arca ismerős, csak a hangja cseng fülemben, csak Ő létezik nekem, és hallom egy szív dobogását, ami csak akkor dobog, ha rágondolok. Már nem tudom, hogy Ő ki, de az biztos, hogy az életemben, Ő volt, a mindenem.

Csak egy név rémlik, egy név, mely az agyamba fúródott.

Kevin...

Most már tudom, hogy ez az ember, nekem az Életjelet jelentette...