Oldalak

2012. november 17., szombat

Életjel (2)


„Segíts! Fel kell ébrednem
Kettőnket csak ez tarthat életben!”
/ Children of Distance – Életjel /

Minden perc olyan, mintha napok lennének, minden perc nélküle, egy örökkévalóságnak tűnik. Hiányzik... Úgy hiányzik, mint még még soha. Minden egyes éjszaka olyan, mintha fojtogatnának. Ha rágondolok, alig kapok levegőt. Nélküle képtelenség élni.
Legszívesebben véget vetnék mindennek, hogy ne fájjon, de tudom, hogy ez a fájdalom olyan, ami egy csettintésre nem fog elmúlni. Egy olyan fájdalom ez, ami halálomig fog kísérni, mert tudom, hogy ostoba voltam, tudom, hogy szeretem, mégis vége van.
Szinte remeg lábaim alatt a föld. Úgy vágyom érintésére, mint még soha. Hallani akarom hangját, érezni akarom minden egyes csókját, érezni akarom kezét a kezemen. Ha lehetne egy kívánságom, Őt kérném.
Számtalanszor voltam már szerelmes, de sosem találtam az igazit, és most, hogy végre megtaláltam azt, akit feltétel nélkül tudok szeretni, minden egyes hibájával, elvesztem. Az égő fájdalom, nem akar elmúlni, egész testemben szétterjed az a fájdalom, amit szavakkal nem lehet leírni.
Életem egyik legjobb döntése volt, amikor igent mondtam, de most, hogy tudom, hogy nincs már itt velem, életem legrosszabb döntésének tudtam le azt, amikor azon az estén elmentem.
Talán ha nem hagyom ott, ha hamarabb megyek haza, nem történik ez meg. Még mindig itt lenne velem, még mindig hallhatnám édes hangját, mely úgy csengett, mint egy gyönyörű dallam, aminél nincs szebb. Még mindig érezném mézédes csókjait, melyeket már keserédesen érzek ajkaimon. Az emléke úgy ivódott bele szívembe, mint még soha semmi sem. Régen valóság volt, most viszont... Egy álom... Egy álom, mely a halálba taszít.
Minden este forgolódok az ágyban. A párnának és a takarónak, még mindig olyan édes illata van, mint Neki. A könnyeimből áradó fájdalomról könyvet lehetne írni, érzéseimből egy szomorú verseskötetet lehetne költeni. Soha nem fájt még semmi ennyire. Mindenki csak azt tudja mondani, hogy lépjek túl, de mégis hogy? Minden ember csak lenéz, amiért még mindig azt várom, hogy egy nap kinyíljon az ajtó és belépjen rajta, mintha semmi sem történt volna. Mintha ők sosem vesztettek volna el senkit, aki számukra az életet jelentették.
Már nem is tudom pontosan, hogy mióta nem mozdultam volna ki otthonról, de az biztos, hogy nagyon régen volt az, hogy láttam a napot.
Ha lehetne, átírnám ezt az egész drámát egy olyan történetté, amiben nincs kínlódás, fájdalom, egy olyanná, amiben még mindig érzem azt, hogy velem van, hogy itt van köztünk.
Ha ránézek egy fotóra, olyan, mintha azt suttogná nekem valami, hogy segítsek neki, hogy keltsem fel. Fel kell keltenem, mert ez tarthat kettőnket életben.
Nincs olyan nap, amikor ne járna azon az agyam, hogy utána menjek. Mert mi értelme nélküle élni? Mi értelme úgy élni, hogy tudom, hogy soha többet nem fogom látni, hogy tudom, hogy nincs többé mi, hogy nincs többé Ő?!
Mindig várok egy Életjelet, ami azt jelzi, hogy itt van velem...

4 megjegyzés:

  1. *-* Majdnem elsírtam magam rajta... :'( Ne'már... olyan szomorú... :D <3 DE!!! Imádtam!! wááá MORE!!!! <3

    VálaszTörlés
  2. Örülök, hogy tetszett. *-*♥ Szerintem még írni fogok ilyeneket Kevinnel, mert vele könnyű, és mostanában csak úgy dőlnek az ilyenek belőlem.^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Helyes... írj csak vele minél többet... *-*
      Én meg bombázlak a komikkal :P <3

      Törlés