Sajnálom

„Még mindig sajnálom, de úgy félek, hogy vége már
Még mindig bánom, hogy eldoblak, de az élet vár
Még mindig fáj, de messzire sodor el tőled az ár
Úgy tudom, hogy késő megbánnom, hisz messze jár”

Nincs is annál jobb, amikor az az ember ölel át, akivel az egész életedet le tudnád élni. Nincs is szebb annál, amikor Ő mondja azt, hogy szeret, és nem más... A Nagy Ő-vel mindig édes az élet, még ha néha napján csatákat vívsz... Egyszer én is voltam boldog.... Vele... De egy ostoba és hamis érzés miatt csak úgy elhajítottam magamtól. Visszavágyom a karjaiba, de tudom, hogy már rég nincs visszaút. Nincs több bocsánat, nincs több esély. Kimondtam azt a szót, ami véget vetett a történetünknek, a tündérmesénknek, ami inkább egy drámára hasonlít.

Nem csak én hibáztam... Nem minden az én hibám, Ő is követett el olyan dolgokat, amik a kapcsolatunkat egyre jobban elrontotta, de mégis én voltam az, aki egy hideg és kegyetlen mondattal löktem el magamtól azt az embert, akit először tudtam szívből, igazán szeretni. Nem voltam elég érett ehhez... Egy ostoba és hamis érzés... Ez vetett véget kettőnket, és tudom, hogy nincs több sajnálom, hogy hiába megbánnom minden elhangzott szót, mert már késő megbánni. Ami megtörtént az megtörtént és ezen nem lehet megváltoztatni. Ezernyi emlék van még, ami rettenetesen fáj, talán egyszer képes leszek elfeledni, a sok kép, ami azóta is a lakásban hever, még mindig nem tudja, sőt... nem engedi, hogy elfelejtsem. Hogy miért nem gondoltam át rendesen minden érzésemet, még mindig nem tudom, de a biztos, hogy egy életre bánhatom, mert többé nem kapom őt vissza. Messzire sodort tőle az ár, és ha egyszer mégis találkoznék vele... Ha ott állnék előtte, vajon megtalálnám az ajtót ami a szívéig vezet, vagy már örökre becsukta és sosem mutatja meg az utat számomra?

Azt hittem, hogy csak egy fellángolás, míg tényleg szerettem. Túl későn jöttem rá mindenre, már messze van tőlem, nincs több esély, a fájó emlékek nem akarnak kiszállni a fejemből. Ő volt az egyetlen szép dolog az életemben. Először éreztem olyat, amit nem tudtam hova tenni és csak úgy hagytam, hogy eltávolodjon tőlem, pedig nem kellett volna. Túl sokat hibáztam, túl sok olyan dolgot tettem, ami megölt minket.

Ha lehetne azt kérném, hogy legyen a barátom. Csak a barátom és semmi több. Inkább táplálom az igaz érzelmeket iránta úgy, hogy itt van, mint barát, mint úgy, hogy tudom, hogy többé nem fogom viszont látni.

Ha időben jövök rá arra, hogy nekem Ő jelentette azt az embert, akivel az életemet képes lettem volna leélni, talán nem így alakult volna. De most... Minden este az álmatlanság kísér, és ha néha mégis sikerül elaludnom, sírva ébredek. Várom azt a napot, hogy vége legyen a kínszenvedésnek, de valahol érzem, hogy még az életen túl is fájni fog minden.

Még mindig nem talált gazdára a bánatom, nincs ki vigasztaljon és talán jobb is így. Így nem tudok még valakinek fájdalmat okozni. Inkább eltaszítok magamtól mindenkit, talán jobb nekem magányosan. Talán sosem fogok felnőni, talán örökké a depresszió lesz a társam, de már késő mindent megbánnom. Késő minden szó. A keresetlen szavak most találnak csak meg, pedig már rég nem tudom neki elmondani, hogy mennyire szeretem, hogy mennyire fáj az az ostoba dolog, amit elkövettem. Számtalanszor írnám le azt az egy szót, amit hiába írogatnék. Sajnálom.... De fölöslegesen, hisz már mindennek vége.

Sajnálom....